Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-2

89 Az Országgyűlés 2. ülése 1963. március 25-én, hétfőn 90 lelő szintre emelni, nem tudjuk dolgozó népünket jobb, olcsóbb élelmiszerrel ellátni. Majd tréfásan megjegyezte, hogy mint tsz-elnöknek gazdag tapasztalata van minden szinten, ezen a területen is és azt mondta, hogy véleménye szerint egyes mezőgazdasági tudományos kutatóintézetek szakembereire jellemző, hogy egyesek — tisztelet a kivételnek — sokat kutatnak és keveset találnak. Ügy gondolom, hogy ennek a tréfás megjegyzésnek van egy nem tréfás oldala is és a véleményünk is megegyezik abban, hogy ezen a téren van még javítanivalónk, ha a mezőgazdaságot olyan szintre kívánjuk emelni, mint ahogyan ez pártunk és kormányunk programjában szerepel. Tisztelt Országgyűlés! A terv és az arra épülő költségvetés programot ad egész társadalmunknak. Mindkettő csak dolgozó népünk aktív közreműködésével valósulhat meg. Az ország vagyona, benne népünk jóléte csak szorgalmas munka eredményeképpen gyarapodhatik. E munkák megszervezésére, és becsületes elvégzésére fogjuk mi, Békés megye képviselői dolgozó népünket felhívni az Országgyűlés elé terjesztett 1963. évi költségvetés jóváhagyása után. Mi, Békés megye képviselői ennek tudatában fogjuk tájékoztatni megyénk dolgozó népét. Mozgósítani fogjuk a tervek maradéktalan teljesítésére, sőt túlteljesítésére. Az előterjesztett költségvetést a magam és a Békés megyei képviselőcsoport nevében elfogadom és a tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Petri Gábor képviselőtársunk. PETRI GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! Költségvetésünk egészségügyi vonatkozásaihoz szeretnék hozzászólni. Az előttünk fekvő törvényjavaslat szerint az egészségügyre előirányzott kiadások összege magasabb, mint az elmúlt évben. Az Egészségügyi Minisztériumtól nyert közelebbi adatok szerint a költségvetési előirányzat 1960-ban 14,3 százalékkal, 1961-ben 6,4 százalékkal, 1962-ben 6,2 százalékkal emelkedett és az 1963-ra tervezett emelkedés 9,3 százaléknak felel meg. Ezek a számok világosan jelzik az egészségügyi ellátás állandó és fokozatos javítására irányuló törekvést. Amikor ezt a tendenciát megelégedéssel vesszük tudomásul, egyúttal arra is gondolnunk kell, hogy az említett évekre esik a mezőgazdaság szocialista átszervezése, fejlődésünknek ez a döntő lépése, amely egészségügyi vonatkozásban többek között azt jelentette, hogy a biztosítottak száma rövid idő alatt elérte népességünk 95 százalékát. 1958 és 1962 között a biztosításban résztvevők száma 3,2 millióval emelkedett. Meg kell állapítanunk, hogy a költségvetési kiadások emelkedése nem volt párhuzamos az egészségügy megnövekedett feladataival. Minthogy az egészségügy kapacitása a megelőző években sem volt kihasználatlan, nyilvánvaló, hogy a megnövekedett feladatok ellátása az egészségügyi apparátustól egészen komoly erőfeszítést kívánt, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyar egészségügyi dolgozók beosztásukra való tekintet nélkül derekasan helytálltak és nagyobb zökkenők nélkül látták el tetemesen megnövekedett feladataikat. Ügy hiszem, hogy ezzel valóban rászolgáltak egész népünk elismerésére és Őszinte megbecsülésére. Amikor mindezt elismerjük, nem volna helyes figyelmen kívül hagyni azt, amit mindenki érez, aki ezen a területen dolgozik, hogy a megfeszített munka és minden jószándék ellenére a teljesítmény nem hézagmentes, és a túlterhelés következményei a betegellátás terén félrlïsmerhetetlenek. Ennek a kérdésnek néhány olyan vonatkozását szeretném feltárni, amelynek költségvetési háttere mind a mai vitában, mind a következő évek tervezésében megfontolást érdemel. Az egészségügyi kormányzat céltudatos és előrelátó politikája a felszabadulás óta, bármilyen mértékkel mérve, imponáló eredményeket ért el az anya- és csecsemővédelem, a csecsemőhalandóság, a járványügy, a nemibetegségek elleni küzdelem, valamint a gümőkór leküzdése terén. Sok hasznos intézkedés történt a körzeti betegellátás, a rendelőintézetek és az általános kórházügy területén is. Ennek ellenére az utó"bbi három vonatkozásban még mindig sok a jogos panasz és a biztosítottak megnövekedett száma erősen feszíti a viszonylag lassan bővített kereteket. Még mindig vannak orvossal be nem töltött körzetek, rendelőintézeteink zsúfoltak, az egy betegre eső időátlag rövid és a kórházak, klinikák csak késedelmesen tudják felvenni a felvételre várókat. Természetesen a legegyszerűbb volna azt mondani, hogy az egészségügyi ellátásnak minden szinten a szükséglettel arányos mennyiségű növekedése volna a kielégítő megoldás. Nem kérdéses, hogy ennek az igénynek a népgazdaság pillanatnyi teljesítőképessége nem tudna megfelelni. Éppen ezért szükséges foglalkoznunk a megoldás közelebbi, reálisabb lehetőségeivel. A gyakorlati élet azt mutatja, hogy a körzeti ellátásban aránylag kevés a végérvényes gyógyulás, egyre nő a rendelőintézetek igénybevétele és minthogy végleges gyógyulás az esetek jelentős részében rendelőintézeti szinten sem következik be, feltűnően nagy a kórházba utaltak száma. Nem túlzás azt mondani, hogy a rendelőintézetek mostanában sok olyan munkát látnak el, amelyek a körzetben is elintézhetők volnának és a kórházakban sok olyan feladattal kerülünk szembe, amely kedvező esetben a rendelőintézetben is végleges megoldást nyerhetne. Az egyetemi klinikák hasonlóképpen túl vannak terhelve olyan feladatokkal, amelyek voltaképpen a rendelőintézetek, vagy legrosszabb esetben a kórházak feladatkörébe tartoznak és ily módon nehezen tudják ellátni azokat a sajátlagos feladatokat, amelyeket továbbhárítani nem áll módjukban. Klinikáinkon az említett okokból az oktatás, a nevelés, a gyógyítás és nem utolsósorban a kutatás érdekeinek összehangolása komoly nehézségbe ütközik. A bajok rendezése lényegében azt kívánná, hogy minden intézmény saját rendeltetésszerű