Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.
Ülésnapok - 1963-2
73 Az Országgyűlés 2. ülése 1963. március 25-én, hétfőn 74 Ha úgy felteszem a kérdést, hogy elég-e ez a 4 600 000 forint, akkor azt mondhatom, ha csak a központi szervek, vagy a létrehozott bizottság fogja a feladatot elvégezni, akkor az édeskevés, mert ennek a sokszorosa lenne szükséges. De ha azt a javaslatot teszem, s arra hívom fel a figyelmet, hogy ebben a vonatkozásban is vegye igénybe az egészségügyi miniszter elvtárs, és mindenki más azokat a* társadalmi erőket, amelyeket különböző kérdések megoldásánál általában igénybe szoktunk venni, akkor azt hiszem, hogy a költségvetésben szereplő 4 600 000 forint elég lesz erre a célra. Sajnos az a tapasztalatunk eddig, mondjuk népfront vonalon és szakszervezeti vonalon, hogy nemigen támaszkodtak arra a szervezett hálózatra, amely kiválóan elláthatná az egészségügyi felvilágosítás nagy részét. Itt vannak a tanácsi szervek is. A tanácsi szervek a legkülönbözőbb vonalakon tíz- és tízezer társadalmi munkást foglalkoztatnak. A Népfront most bizonyította be, a választásokon, a megelőző jelölőgyűléseken, hogy társadalmi munkásokkal milyen kiváló mozgósítást, milyen nagyszerű eredményeket lehet elérni. Ami a szakszervezeteket illeti, csak a társadalombiztosítási, illetve egészségügyi vonalon 120 000, azt lehet mondani, többé-kevésbé jól képzett aktívával rendelkeznek, akiknek lényegében az a feladatuk, hogy azokat a problémákat, azokat a tennivalókat igyekezzenek segíteni megoldani, amelyek népünk szocialista jólétében, egészségügyében jelentenek előrehaladást. Ezért kérem az illetékes elvtársakat, hogy ezt a körülményt feltétlenül vegyék figyelembe. Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy nálunk ma már szinte elvi álláspontként alakul ki, ha a jelenlegi viszonyainkat vizsgáljuk, hogy hol tartunk most különböző vonalakon, tegyük fel, egészségügyi vonalon, s akkor azt kell megnéznünk, hogy honnan indultunk el, 1945-ben, a felszabaduláskor. Ha ezt nézzük, akkor persze itt most igénybe kellene vennem, vagy segítségül kellene kérnem Major Tamás barátunkat, aki szuggesztív, meggyőző erővel tudná megeleveníteni József Attilának 1937-ben megjelent Hazám című verséből éppen ezt a kérdést. Nem számokkal, hiszen a számok nehezen jegyezhetők meg. Azt a részt, amikor versében azt mondja, hogy „ezernyi fajta népbetegség, szapora gyermekhalál, árvaság, korai Öregség". Miért volt ez így? Erre is megadja a feleletet József Attila: „mert az erőszak bűvöletében mit bánja a sok törvényhozó, mint pusztul el szép fajunk". És ha elfogadjuk ezeket a mélyen megrázó és lélekbe markoló szavakat, amelyeket József Attila 1937-ben állapított meg, az akkori — mondjuk — egészségügyi viszonyokról, ebben sok minden más is van. Ha megnézzük, hogy honnan hova jutottunk el, akkor például azt látjuk, hogy az átlagos élettartam, ami 1937-ben is, és körülbelül egészen az 1945-ös időkig mintegy 57—58 év volt, s ma a hivatalos statisztikák szerint már közel jár a 70-hez. Ha megnézzük a gyermekhalandóságot, az egyéves koron belül elhaltak számát, ott is hallatlan nagy csökkenést értünk el, amennyiben 1938—1945-ig körülbelül 13,1 százalék volt, 1962-ben már 4,8 százalék volt a gyermekhalandóság. Ez tehát azt mutatja, hogy milyen nagy eredményeket értünk el ez alatt az idő alatt. A választási agitáció során általában arról beszéltünk, hogy hol tartunk ma, keveset arról, hogy honnan indultunk, pedig igen bölcs és helyes meghatározás, hogy igenis, amikor eredményeinket állapítjuk meg, akkor azt is jelöljük meg, hogy honnan indultunk el. A társadalombiztosítással kapcsolatosan szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a nagy társadalombiztosítási aktívahálózat a szakszervezeteken belül segítette annak a koncepciónak az érvényesülését, amely a szocialista társadalom lényegéből fakad: minél többet, minél szebbet nyújtani a dolgozók számára. Ha figyelembe vesszük, hogy 1938-tól egészen 1945-ig az ország lakosságának mindössze 31 százaléka volt a társadalombiztosításba bevonva, és ma 96—97 százaléka, tehát gyakorlatilag azt lehet mondani, az ország egész népe, akkor tudjuk csak felmérni, hogy milyen eredményeket is értünk el. Pedig a régi „OTT'-ban az ügyviteli költség 10 százalék felett volt, ma mindössze 1,2 százalék. Ismétlem, a társadalmi munkások hálózata nélkül, a szakszervezeti társadalmi munkások hálózata nélkül, ezt az eredményt nem lehetett volna elérni, vagy talán csak számszerűségében, tartalmában, lényegében nem. Kellene beszélni a társadalombiztosítási szolgáltatások minőségéről, a szolgáltatások javulásáról, ami ugyancsak összehasonlíthatatlan a felszabaduláskor érvényben volt szolgáltatásokkal. Vagy arról kellene szólni, hogyan jut ma egy dolgozó mondjuk a táppénzsegélyéhez, szemben a régi idővel, a régi Horthy-idővel, a megutált és meggyűlölt OTI-val, amikor borzadva mentünk el a táppénzsegélyt felvenni az OTI-központba. Ma a dolgozóknak csaknem 80 százaléka olyan üzemben, hivatalban, intézménynél van, ahol helyben kapja meg a társadalombiztosítási szolgáltatásokat, a készpénzsegélyeket és itt is — megint csak ezt kell mondanom — a társadalmi munkások széles hálózata dolgozik azért, hogy ezeket a szolgáltatásokat minden bürokrácia nélkül adják ájt a jogosultaknak. Sokat kellene még beszélni erről a kérdésről, de úgy gondolom, hogy a Parlament tagjai tisztában vannak mindazokkal az eredményekkel, amelyeket társadalombiztosítási, egészségügyi vonatkozásban elértünk és így feleslegesnek tartom részleteiben foglalkozni ezzel a kérdéssel. De vajon minden a legnagyobb rendben van-e, vajon társadalombiztosítási vonatkozásban nincs már semmi tennivaló? Természetesen azt kell erre mondani, hogy bizony van még tennivaló, és itt egyetlen kérdésre utalok, s kérem az illetékes miniszter elvtársakat, a kormányt, gondoljanak rá. Igyekezzenek megoldani a csökkent munkaképességűek szakmai továbbképzését, szakmai átképzését, hogy olyan munkakörben fejthessék ki csökkent munkaképességük ellenére tudásukat, amely lényegében a társadalom részére hasznos. Most is vannak ilyen csökkent munkaképességűeket elhelyező bizottságok a különböző üzemekben, de ezek-