Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-11

743 Az Országgyűlés 11. ülése 1964. június 26-án, pénteken 744 az lenne: a társadalmi bíróságok megérdemlik, hogy a közfigyelmet ezúton is rájuk irányítsuk. Igazságszolgáltató tevékenységük mellett jól szolgálják a szocialista demokrácia szélesítésének feladatát is, mint olyan szervek, amelyekben a dolgozók együttesen vesznek részt a társadalom átnevelésében, a szocialista együttélés szabályait sértők elleni harcban. A legfőbb ügyész elvtárs beszámolója foglalkozott a visszaeső bűnelkövetők kérdésével is. Mint figyelemre méltó adatot említette meg, hogy az 1963. évben a társadalmi tulajdont károsító bűntettet elkövetők 35,3 százaléka már korábban is büntetve volt. Tekintettel arra, hogy a visszaeső 'bűnelkövetés nemcsak számszerűségénél, hanem társadalmi veszélyességénél fogva is megkülönböztetett figyelmet érdemel, engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy felszólalásomban ezzel a kérdéssel is foglalkozzam. A jogpolitikai irányelvekről szóló határozat ezzel kapcsolatban előírja: intézményesen kell gondoskodni arról, hogy a szabadságvesztés büntetésüket letöltött személyek a róluk való gondoskodás hiányában, vagy más körülmények hatására ne lépjenek újra a bűnözés útjára. Ez az elv még sajnos, a gyakorlatban nem mindenben érvényesül. A legfőbb ügyész elvtárs által említett 35,3 százalék többek között azt is mutatja, hogy az utógondozás és a megelőzés még nem a legerősebb oldalunk, habár tudom, hogy például a Legfőbb Ügyészség, az Országos Kriminalisztikai Intézet évek óta kutatja a visszaesés okait és tanulmányozza a visszaesők életkörülményeit. A probléma kiinduló pontja az, hogy egyes személyeknél a szabadságvesztés-büntetés önmagában nem eredményezi a jó útra térést, csak elindítja az elítéltet a visszafelé vezető úton. Hozzátehetjük, hogy a börtönből szabadultak jelentékeny része, különösen hosszabb börtönbüntetés kitöltése után elveszti kapcsolatát a rendes társadalmi élettel és eleinte nem tud megfelelően tájékozódni. Ehhez hozzájárul az is, hogy a szabadulás előtt állókat nem egy esetben a börtön nevelő tisztjei nem készítik fel eléggé a várható nehézségekre. Túl könynyűnek és zökkenőmentesnek tüntetik fel a társadalomba való visszahelyezkedés útját. Sőt, az is előfordul, hogy úgy felbiztatják — persze ez nem jellemző —, hogy a végén a szabadult válogatni ''kezd a munkahelyekben és egyenesen elvárja, hogy róla az állam — úgymond — továbbra is rendszeresen gondoskodjék. Ezzel szemben az az igazság, hogy a börtönből szabadult személy sok objektív és szubjektív nehézséggel találja magát szemben. A legáltalánosabb például, hogy a munkahelyek vezetői a szabadultban csak a börtönviselt bűnözőt látják. Ellenszenvvel fogadják, bizalmatlanok vele szemben. Amikor meglátják a munkakönyvét, kitérnek az alkalmazása elől. Legfeljebb átmenetileg alkalmazzák és igyekeznek az első adandó alkalommal megszabadulni tőle. Előfordul olyan eset például megyénkben is, hogy kocsisnak sem alkalmazzák a szabadultat, mert — úgymond — ez bizalmi állás. Három olyan eset fordult elő a közelmúltban, amelyet közvetlenül ismerek. A szabadultak végső soron a pártbizottság segítségét kérve igyekeztek elhelyezkedni. Nem akarom az ügyet részletezni, csak annyit: mindhárom ügy úgy végződött, hogy kaptak a tanácstól útiköltséget, némi szociális segélyt és kiirányították őket a megyéből, úgy tudom, Budapestre. (Derültség.) Az 1955. évi 59. számú kormányrendelet az utógondozást a tanácsok hatáskörébe utalta. Ezzel megteremtette az alapját a börtönből szabadultak munkába irányításának. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a munkába való közvetítés azóta sokkal gördülékenyebb. Viszont — ahogyan az említett példák is mutatják — a munkába való közvetítés még nem minden, legfeljebb a kezdet lehet. Utána még sok nehézséget kell leküzdenie a szabadultnak ahhoz, hogy újra fenntartások nélkül befogadják és — úgymond — egyenrangú emberként kezeljék. E téren az egész társadalomra váró feladat, hogy megfelelő támogatással elősegítse, ha kell megteremtse a visszailleszkedés lehetőségeit. Sokat tud e téren segíteni a szakszervezet, a KISZ, a különböző társadalmi szervek, mint ahogyan erre is vannak jó tapasztalatok, mikor a társadalmi szervek részt vállalnak az utógondozásban pártfogói minőségben, szinte kézenfogva vezetik vissza az illetőt a rendes munkás életbe. Különösen nagy segítséget tud adni e téren is az üzemi kollektíva nevelő ereje. Konkrét tapasztalat van arra megyénkben is, hogy mit jelent, ha emberi módon, türelemmel és nem elutasítóan fogadják a szabadultat. Például nálunk fordult elő, hogy az egyik tanácsi vállalat kollektívája, amikor megtudta, hogy bűncselekményt elkövető volt munkatársuk kiszabadult, arra kérte az igazgatót, hogy vegye vissza és kerüljön az ő brigádjukba. Vállalták a vele való törődést és szinte kezességet vállaltak érte. Az azóta eltel idő fényesen bizonyította, hogy a brigádnak igaza volt. Hosszasan lehetne e téren sorolni a jó és a rossz példákat. Azt is el lehetne mondani több példával, hogy van olyan eset, amikor a vállalatok lehet .hogy azért, mert éppen munkaerő-problémájuk van, azt sem nézik meg, hogy a börtönből szabadult miért volt elítélve, s olyan munkakörbe is beállítják, ahova nem volna szabad, mint ahogyan erről a legfőbb ügyész elvtárs is megemlékezett beszámolójában. Például egyik vállalatunk pénztárosnőjét sikkasztás miatt ítélték el. Szabadulása után a vendéglátóipari vállalat egy presszóba állította be, ugyancsak pénztárosnak, ahol az illető rövid pár hónap múlva újra sikkasztott. Az effajta túlzott bizalom legalább olyan káros, mint a túlzott bizalmatlanság. Mindez, úgy vélem, csak alátámasztja, hogy e téren is van még tennivalónk bőven. A társadalom összefogására van szükség ahhoz, hogy ezek a problémák minél előbb megoldódjanak. Célszerűnek látszik, hogy a különböző társadalmi szervezetek az eddigi gyakorlatot továbbfejlesztve, az utógondozást már a szabadulás előtt néhány hónappal kezdjék meg olyan formában, hogy az elítélttel egyénileg foglalkozva a szabadulás idejére egyéni képességeinek, hajlamainak figyelembevételével készítsék elő a társadalomba való visszailleszkedését. Ez a nevelés szempontjából is jelentős lenne, mert az elítélt már a börtönben érezné, hogy a társadalom foglalkozik az ügyével s segíteni akarja a