Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.
Ülésnapok - 1963-11
74Í Az Országgyűlés 11. ülése 1964. Junius 26-án, pénteken 742 A legfőbb problémát a szemléletben levő fogyatékosságok okozzák, mégpedig főleg az, 1 hogy a gazdasági, intézményi vezetők igen gyakran szívesebben választják az egyszerűbb megoldást, a fegyelmi, vagy a bűnvádi eljárás kezdeményezését, A szakszervezeti bizottságok sem lépnek fel minden esetben kellő eréllyel és igénnyel. Nem kezdeményeznek, tudomásul veszik az igazgató döntését. Például a debreceni 6. számú AKÖV-nél 1963-ban csaknem 700 fegyelmi ügy volt és ebből mindössze 13-at tárgyalt a társadalmi ^bíróság. Ebből is csupán egyet kezdeményezett a szakszervezeti bizottság, a többit az ügyészség és a bíróság tette át. Hozzá szeretném tenni: nálunk is van olyan tapasztalat, hogy maga a felelősségre vont személy is inkább választaná az esetleg súlyosabb következményekkel járó fegyelmi vagy bírósági eljárást, semmint, hogy dolgozó társai előtt tárgyalják meg emberi hibáit, elkövetett cselekményét, saját munkatársai tegyenek fel nagyon is kényelmetlen kérdéseket, mondjanak véleményt, végső soron ítéletet. Az egyik debreceni vállalatnál történt meg, hogy az eljárás alá vont személy a tárgyalás előtt kérte az igazgatót, a szakszervezeti bizottságot, hogy adják ki a munkakönyvét, mert ő inkább elmegy, mintsem szembenézzen ezek után a dolgozók kollektívájával. Az is elég gyakori hiba még, hogy a szakszervezeti bizottságok nem szervezik meg kellően a tárgyalás nyilvánosságát. Erről is mondanék egy példát. A múlt év őszén az egyik megyei TÜZÉP-telep árukiadóját tettenérték, hogy csalt a mérésnél, tehát megkárosította a vevőt. Ez tipikusan olyan ügy, amelyet társadami bíróság előtt helyes tárgyalni, a dolgozók minél szélesebb körű bevonásával, hogy minél többen okuljanak az esetből. A TÜZÉP szakszervezeti bizottsága ezt a tárgyalást úgy szervezte meg — ezt idézőjelben mondom —, hogy a társadalmi bíróság tagjain és a meghívott patronáló ügyészen kívül mindössze egy dolgozó vett részt. Ez esetben nyilvánvaló, hogy egy nagyon fontos és tegyük hozzá, eléggé fertőzött területen a rossz szervezés miatt nem érvényesülhetett a társadalmi megelőző, nevelő hatás, pedig nálunk is van olyan tapasztalat, ^amelyet a legfőbb ügyész elvtárs említett beszámolójában, hogy a társadalmi bírósági eljárások kedvezően befolyásolják a munkafegyelem és a társadalmi tulajdon ellen elkövetett cselekmények számát. Erre példaként több olyan megyei üzemet tudnék felsorolni, ahol korábban sok fegyelmi vétséget követtek el és a társadalmi bíróságok megalakulása, és a dolgozók előtt való ismertetése óta egyetlen fegyelmi ügy sem volt, vagy csak egy-két figyelmeztetésre került sor. Ilyen például a debreceni faipari vállalat, a debreceni és a hajdúböszörményi textilfeldolgozó vállalat, a berettyóújfalui ruhagyár, az Alföldi Nyomda, a bőrgyár és még lehetne több megyei üzemet is megemlíteni. Nem kétséges, itt is arról van szó, hogy a korábban f egyelmezetlenkedő vagy kárt okozó személyek inkább abbahagyták ilyen irányú tevékenységüket, mintsem nyíltan kiteregessék dolgaikat. Másszóval ezeken a helyeken úgy látszik elegendő nevelő hatást keltett csupán az a tény, hogy létrehozták a társadalmi bíróságokat. Még egy problémakört szeretnék itt felvetni, ami részben szemléleti, részben jogszabályi fogyatékosságból adódik. Megyénkben nagy számban bíráltak és bírálnak el ma is szabálysértési ügyeket. 1963-ban a Hajdú-Bihar megyei és a Debrecen városi tanács szabálysértési hatóságai több mint 11000 ügyet tárgyaltak. Ebből mindössze hat ügyet tettek át a társadalmi bíróságokhoz, pedig az ügyek között volt jócskán olyan természetű, amelyet helyes lett volna itt tárgyalni: élelmiszerhamisítás, árdrágítás, a vásárlók megkárosítása stb. Vagy például a megyei főkapitányság szervei több mint kilencezer közlekedési szabálysértésben jártak el és ebből egyetlenegyet sem tettek át a társadalmi bírósághoz, jóllehet elvi állásfoglalás is van arra, hogy a vállalati gépkocsivezetők által elkövetett szabálysértést a társadalmi bíróságoknak helyes tárgyalniuk. Az említett szabálysértési ügyekben a szemléleti problémák mellett akadályt jelent az a körülmény is, hogy a szabálysértési hatóságoknak a törvény nem biztosítja azt a jogot, hogy az ügyet közvetlenül tehessék át a társadalmi bírósághoz, mint ahogyan ezt a törvény 10. §-a alapján az ügyészség, vagy a bíróság megteheti. Ennélfogva elég körülményes és hosszadalmas az ilyen ügyeknek az üzemi, intézményi társa- dalmi bíróságokhoz való eljuttatása. A társadalmi bírósági eljárás gyakorlata többek között felvetett egy jogilag is érdekes problémát, mégpedig azt, hogy mi történjék abban az esetben, ha az ügyész megállapítja a bűncselekményt, súlyánál fogva vagy egyéb körülmények miatt azonban átteszi az illetékes társadalmi bírósághoz. A társadalmi bíróság felületesség, komaság, vagy egyéb ok miatt nem állapít meg bűncselekményt és megszüntető határozatot hoz. Az ügyészség az előírt 30 napon belül kezdeményezi a szakszervezeti bizottságnál az ügy felülvizsgálatát. A szakszervezeti bizottság nem él ezzel a jogával, mert — úgymond — a társadalmi bíróság határozatával egyetért.. Figyelemmel arra, hogy a törvényerejű rendelet szerint a szakszervezeti bizottság határozata ellen további panasznak nincs helye, az ügy úgy fejeződik be, hogy a kívánt nevelő cél nem valósul meg. Ilyen eset megyénkben konkrétan is előfordult. Vagy például a törvényerejű rendelet előírja, hogy a társadalmi bíróság elnöke évente legalább egy esetben köteles beszámolni az üzem. dolgozói előtt a társadalmi bíróság munkájáról. Ugyanezt a kötelezettséget rója a törvényerejű rendelet újraválasztás esetén, tehát kétévenként, a szakszervezeti bizottság titkárára. Ez a nevelés és megelőzés szempontjából nagyon fontos intézkedés megyénkben alig öt-hat helyen valósult meg. Mindkét problémával kapcsolatban azt kellene megvizsgálni, nem volna-e helyes a szakszervezeti középszerveknek, például a szakmai megyebizottságoknak az előbb említett esetben felülbírálási jogot, az utóbbiban ellenőrzési kötelezettséget állapítani meg jogszabályilag. Felszólalásomnak ezt a részét azzal szeretném befejezni, hogy a tapasztalatok alapján hosszasan lehetne a jó és a rossz példákat felsorolni, de a végkövetkeztetés mindenképpen