Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-27

1709 Az Országgyűlés 27. ülése 1962. évi február 16-án, pénteken 1710 tár lenne. Mátészalka járási könyvtára gazdag. 12 ezer könyve van, de 120 ezerszer adták kölcsön egy év alatt és a népszerű kötetek széthullanak a sok forgatástól. Véleményem szerint itt is van titkos tartalék. Csak hangulatot kell hozzá teremteni és a bizony nagyon szegény iskolai könyvtárakat meghordják a szülők, mégpedig a tanárok tanácsa szerint, olvasnivalóval. Társadalmi kötelesség ez is, maguknak adják, maguk gyerekének, ha az állam által adott alapkönyvtárt bőségesre szaporítják. Milyen gyönyörű az, hogy az elmúlt évben félmillió látogatója volt a múzeumoknak. És nem Pesten, az oroszlánrésze vidéken. Még úgy 6—7 éve a szép kaposvári múzeumban szálegyedül járva a rokkant őr búsan panaszolta, hogy hétszámra senki sem nyitja rá az ajtót, legfeljebb ha iskolás gyerekeket oda vezényelnek. Ma? Nemrégen voltam a szegedi múzeumban, lépni nem lehetett a tömegtől. De oly parány, nem múzeum, csak a leányfalusi Móricz-szoba két-háromezer embert fogad évente, pedig csak akkor látható, ha a család ott nyaral. És minden iskola néprajzi gyűjteményt dédelget, minden második faluban ásatásra vágynak. Ennek persze megvan a hátránya, tilos illetéktelennek, képzetlennek nemcsak az ásatás, a néprajzi gyűjtés is, mert semmit érő az egész, ha abban a percben, amikor valamely régi tárgyat elmozdítnak rejtekhelyéről, nem készítik el írásban pontos életrajzát. Minden héten, tegnap is olvastam újságban, hogy itt, meg ott múzeum nyílt. De ha utána nézünk, kiderül, hogy a művelődési minisztérium engedélye nélkül. Mitől múzeum egy múzeum? Ha a gyűjteménynek hiteles leltára van, mely tartalmazza minden tárgy leírását, lelőhelyét és minden adatát. Nem olyan nagy dolog, csak egy kevés tartalékerő kell hozzá és Magyarországnak nem Budapesten 10, vidéken 50, hanem sokkal több múzeuma lesz. Az amatőr-segítséget örömmel fogadják a muzeulogusok, de az ő szakértő tudásukra feltétlen szükség van. Éppen ezért nagyon helytelen, ha tekintélyüket megtépázzák. Könnyelmű, felremagyarázott értesüléseken alapuló cikkek csak fajdalmát okoznak a régiségekért és műtárgyakert rajongó tudósokban, akik idő híján tan meg nem mindenütt és nem teljesen újították fel a háborús kár után az összes múzeumi leltárt, de azért nem tolvajok. Ebben a nagy kultúr-lendületben különös akadályversenyt fut a színház. Ügy látszik most megtorpant valahogy. Százhatvanhét millióba kerül az államnak, ami akkor is sok, ha ebben az építkezések is benne vannak. A vidéki színhazak közül csak a miskolci nem kért pothitelt, de a Pécsi például, mely az elmúlt években mintakép volt, a legnagyobb bajokkal, elsősorban kozönséghiánnyal küzd. A Déryné Faluszinhaz ot és félmillió közáldozatba kerül, viszont micsoda szédítő eredménye ennek, hogy az elmúlt ey kétezer előadására átlagban 3500 formt ara jegyet vettek meg a falvak. Hétmillió ára színházjegy falun! Sajnos a szolnoki, kecskeméti, győri, plane a békéscsabai színház nagyon sokba kerül az országnak. , . . . , , Vajon mi történt? Én azt hiszem, a színhazak személyzete azt gondolja, ő kapja a támogatást, pedig ez tévedés, a közönség kapja. Neki csak hozzá kell adnia a maga rejtett tartalékát: tehetségén kívül teljes jószándékát. A közönség nem érdemli, hogy neki nem tetsző előadással boszszantsák. Persze kétélű a fegyver, hogy ha nincs közönség, kedvetlen a színész, ha ők kelletlenek, nem kellenek másnak. Valamikor pokol volt a vidéki színész élete, ma rendezett körülmények között — de azért gyakran felülmúlja az erejét a rászabott munkakör. Budapesten sokkal jobb a helyzet. Különösen az új és szép Víg- és Madách Színházakban. Az opera drága játék, amint Berlioz mondta, a muzsika milliomosok kedvtelése. A szocializmus rászoktatta már a dolgozókat, de nekik változatos műsorhoz van kedvük. Aki harmadszor kapja bérletben a Pillangókisasszonyt, nem jön be Csepelről. Az opera műsora sosem volt olyan színes, mint ma, ez pedig nincs ingyen. Huszonhat és félmillióba kerül. Nem az a baj, hogy magas a béralap, ezer ember átlagban havi kétezer nyolcszáz forintot keres — hanem az, hogy ezt a finom» hangszert, ezt a magas kultúrájú becses együttest nem állítjuk eléggé az érdeklődés előterébe. Nem kellőképpen esemény egy új operai bemutató, melyet megkívánjon a város minden muzsika-barátja. Pár év előtt bravúr volt operajegyet kapni, ma sajnos nem így van. A kiesett jegyárak nem sokat számítanak a költségvetésben, de halálos kár, ha ezeket a nagy munkával, nagy költséggel kidolgozott előadásokat kevesebben látják, mint lehetne. Nem akarom a színházak titkait tovább firtatni, való igaz, hogy az állam támogatásán kívül rejtett tartalékra szorulnak. Bizonyára jobb műsorra, érdekesebb, izgalmasabb előadásokra és sokkal több, sokkal ügyesebb propagandára. Az ország elvárja a színházaktól a teljes odaadást, de ők meg joggal kérik ennek méltánylását. Idestova szokássá vált mindent ócsárolni. Megjegyzem, ebben a kritikusok járnak elől, akik olyan furcsán szoktak még dicsérni is, amitől színháznak és közönségnek egyformán elmegy a kedve. De ez a rossz szokás elharapódzott a nézőtéren is. Üj közönségünk, az első, álmélkodó, naiv örömön túl van, most már különlegességekre vágyik és joggal. Ami elragadja, meggondolkoztatja és bizony szereti, ha megnevetteti. Mégis, azt hiszem, ebben a percben igazságtalan. Valamennyi színház az ő kedvét keresi, legfeljebb koronként elveti a sulykot, túl magas vagy túl alacsony irányban. Készítsen szigorú zárszámadást saját munkájáról, amint ezt most országszerte a parasztok teszik, akkor hamar megtalálja az egyensúlyt. Az emberek szeretnek színházba járni, a televízió amennyire konkurens, annyira kedvcsináló is, csak tartalék propagandalehetőségünket vegyük elő. A közönségszervezés régi módszere elavult, ma már nem elég egy marék jegyet a markukba nyomni, írott propagandaanyagra van szükség és plakátra és ízelítőre, és új lendületre. Minden jól épült családi programban benne van a színház. Az ország költségvetését a családi háztartáshoz hasonlítom és ezt úgy értem, hogy az állam a családok mintaképe. Amint a legszélesebb közösség megadja a beosztás ütemét — úgy hullámzik és rezonál erre a legkisebb egység. Ha a nagy közösség az alapkiadásokat becsületes, lelkiisme-