Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-16

935 Az Országgyűlés 16. ülése 1960 sünk ellen. Na milyen gondjaik vannak nekik? Egyébként érdekes, hogy idézőjelben mondom: az ellenségnek is ilyen szocialista gondjaik vannak. Ilyesmivel foglalkoznak: baj van a gazdasági helyzettel. Azután azt mondják: nem bírják gazdaságilag ezt a szocialista átszervezést. Azután olyan gondjaik vannak, hogy lebélyegzik a százforintost, azt mondják: lefoglalják a disznókat. Azt mondják: emelik a közlekedési díjakat. Azután többek között azt is mondják: nem engedik vissza Moszkvából Kádárt. (Derültség.) Engedjék meg, hogy a választ megfordítsam, hazajöttem, úgy látszik visszaengedtek, mert itt vagyok és most én élek vissza önökkel és az ebédidejüket kitolom. Meg is érdemlik, mert többen vannak, akik azt mondják, jöjjek már haza. No, a tréfát kikapcsolva, valóban nemcsak hogy visszajöttem, elmondhatom önöknek,.hogy (valójában nagy vendégszeretettel és megbecsüléssel kezelték küldöttségünket, rengeteg üdvözletet is bíztak rám. Mi beszéltünk szovjet elvtársakkal, Hruscsovval, kínai elvtársakkal, Liu Sao-si-vel, Thorezzel, szomszédainkkal, Novotnyval, Dej-jel, kubaiakkal, Martinique szigetéről valókkal, és azt mondhatom, a világ valamennyi részéről való elvtársakkal, és egyik sem mulasztotta el, hogy kifejezze örömét a magyar fejlődés fölött, és lelkünkre kötötték, hogy adjuk át az ő szívélyes, testvéri üdvözleteiket és kívánságaikat a további sikerekhez. Hát élek vele. (Nagy taps.) Ami az ellenség által szított rémhíreket illeti, hát engem visszaengedtek, s bejelenthetem, hogy a százforintost nem fogják lebélyegezni, a disznókat nem foglalják le nálunk, a gazdasági helyzetünk egészséges, és a rémhírterjesztők dacára még egészségesebb lesz és még nagyobb lendülettel tovább fog fejlődni. Dolgozó népünk, így a közeli napokat nézve, egy rendes, nyugodt és ahogy nálunk szokás, ilyen ételekkel ellátott családias karácsony elé néz. Ha az ünnep elmúlt, dolgozni kell megint, de általában bizakodva néznek a jövő elé. Ez a helyzet nálunk. És ez így van, és a jövőben még inkább így lesz. Ami a rémhíreket illeti, itten ezeket a rémhíreknek bedőlő honfitársainkat néha azért emlékeztetni kellene, hogy legyen szíves már csináljon magának hosszabb jegyzéket, hogy 1945. óta hányszor és miféle rémhíreket kapott ő, mert mi hajlandók vagyunk államköltségen kinyomtatni és terjeszteni. A füstbement rémhíreknél jobb ellenagitáció ezekkel a rémhírekkel szemben aligha van. Mi valóban beszéltünk nehézségekről, s a közelmúlt hónapokban több olyan tanácskozás volt, aktívákon, gyárakban a dolgozókkal, ahol gazdasági kérdésekről beszéltünk, nehéz feladatokról, olyanokról, amelyeket a közeljövőben meg kell oldanunk. De itt is meg kell nézni, mi a helyes gyakorlat. A magyar népnek történelme során — már mióta szervezett államban él — sokszor volt olyan kormányzata, vagy vezetősége, vagy vezetője, amelyik azt mondta, hogy minden rendben van, aztán semmisem volt rendben. Sajnos, ennek némi árnyéka átvetődött még a felszabadulás utáni időkre is, vagy bizony volt olyan helyzet, amikor kommunisták által irányított kormány is mondott valamit, hogy ez rendben van, az rendévi december 9-én, pénteken 936 ben van, de az életből az emberek úgy érezték, hogy nincs rendben. Mégis, most mi a helyes gyakorlat? Talán olyan útra térjünk, hogy ha valami nincs rendben, akkor is mondjuk azt, hogy rendben yan? Mi ezt nem tesszük. Mi sokkal helyénvalóbbnak és jobbnak tartjuk, hogy ha egyszer összegyűlünk tanácskozni, akkor az időnket ne arra fordítsuk, hogy °rról beszéljünk, mi van rendben, mert ami rendben van, azzal nagyon gyorsan tudunk mi végezni; inkább foglalkozzunk továbbra is mindig azzal, ami nincs egészen rendben, ami nehézség, ami akadály, amit le kell küzdeni. És a bajokról beszélünk. Mert azt hiszem, minden honfitársunk ma úgy van, bogy jön, megy, általában tűrhetően él és megvan, és ahogy annak idején, mikor nem élt valami rózsásan, elcsodálkozott: hát miért mondják neki, hogy ő nagyon jól, él, s lehet, hogy most meg azon csodálkozik, hogy lényegében istenesen él, hát miért beszélnek ezek folyton nehézségekről. Ehhez hozzá kell szokni, hogy a helyes kommunista gyakorlat az, hogy igenis mindig az élet által hozott, napirendre tűzött nehézségekkel foglalkozzunk. Ez azonban ne nyugtalanítsa az embereket, mert talán a négyéves tapasztalat azt is megmutatta, hogy ha mi elhatározzuk, hogy a nép széles rétegeit érintő kérdésekről akarunk dönteni — legyen az a döntés ilyen tapsviharra kilátás, vagy némi kis fejcsóválásra — mi a tömegekkel együtt politizálunk és ettől a gyakorlattól nem fogunk eltérni, mert ez a helyes kommunista gyakorlat. Valamit az erőről — most már beszéltünk a két akadályról —, ami rendelkezésünkre áll, amire mi támaszkodunk. Ha megengedik, én először és talán lényegében a kommunisták és pártonkívüliek szövetségéről szeretnék szólni. Ez a mi fő erőnk. Ez a szövetség működik az Elnöki Tanácsban, a kormányban, itt az országgyűlésben is, s valamennyi fontos társadalmi intézményünk vezető szervében. Ez már annyira így van, működik és reális valóság, hogy néha az ember egy pillanatra már azt is elfelejti, hogy nem is ennek akarta mondani, mert ez pártonkívüli, a mellette levő a párttag. Tudniillik szerencsére mindinkább az a gyakorlat kezd nálunk kialakulni, hogy azt szidjuk majd, aki szunyókál, vagy rosszul dolgozik és nem ilyen pártmegoszlás alapján szidogatjuk egymást, mert éz semmi jóra nem vezet. Én ugyan azt tartom •— ilyen értelemben minden szentnek maga felé hajlik a keze —, hogy ilyen nagy általános statisztikai normákban a kommunista párt tagjai — gondolom — határozottabban lépnek a szocializmus útjára, mint a pártonkívüliek nagy átlagos statisztikája, dehát ez majdnem olyan bizonyos tekintetben, egy adott cselekedet szempontjából, mint a szociális származás, hogy tudniillik nem nagyon jó a származása után megítélni 68 éves embereket. (Derültség.) Például én egyszer olvastam az Ügyvédi Testületből kitisztított ügyvéd panaszos levelét és sehogyan sem tudtam eligazodni raj^, s felvilágosítást kértem, ö panaszolta, hogy érdemtelenül megfosztották a gyakorlattól. És választ kaptam az Igazságügytől — olyan hozzájuk méltó választ —, két oldalon körülbelül 24 pontban volt felsorolva az indok, az első így hangzott: az apja