Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-50

2703 Az Országgyűlés 50. ülése 1958. évi június 20-án, pénteken 2704 ges. Azokat az eredményeket, amelyeket minden területen elértünk, és amit el kívánunk érni, meg kell tanulnunk jobban megbecsülni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az eredmények elérése fáradságos munkával jár. A népgazdaság fejlesztésének hároméves tervéről szóló törvényjavaslat a nép érdekeit szolgáló helyes és jó célkitűzés. Ezért azt mind a magam, mind a szociális és egészségügyi bizottság nevében örömmel elfogadom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Urbán Ernő képviselőtársunk. URBÁN ERNŐ: Tisztelt Országgyűlés! Ügy illenék, hogy mint gyakorló író, de úgyis, mint az Országgyűlés kulturális bizottságának tagja, már csak a rend kedvéért is a munkába vett hároméves terv-törvényjavaslatnak III. fejezetéhez és annak is elsősorban a 33. és 34. §-ához, tehát a kultúra és a tudomány kérdéseihez szóljak hozzá. S hogy mégsem ezt teszem, annak két oka van. (KOSSÁ ISTVÁN közlekedés- és postaügyi miniszter: Félsz a felelősségtől! — Derültség!) Az első: véleményem szerint ezt a témát két felszólalás, az elmúlt ülésszakon Suhajda képviselőtársunké, a mostani ülésszakon pedig Erdei Ferenc képviselőtársunké, nemcsak felvetette, de alapjában véve ki is merítette. Mivel pedig az ismétlés akkor is ismétlés, tehát bosszantó verklizés és időpazarlás marad, ha netán maga a költészet múzsája kölcsönzi is hozzá a szavakat, helyette, tehát az ismétlés helyett, inkább a hallgatást, az említett felszólalásokkal egyetértő hallgatást választom. (Derültség.) A második ok: azt hiszem, az eddigi felszólalások alapján mindnyájunk előtt világos — és nekem is az a véleményem —, hogy a tervtörvényjavaslatnak egyértelműen a legproblematikusabb programpontjait a mezőgazdasági rész tartalmazza, summázni pedig a második § első bekezdése summázza. „A mezőgazdaság részére biztosítandó beruházások és egyébb eszközök segítségével" — olvashatjuk ebben a bekezdésben — „célul kell kitűzni a mezőgazdasági termelésnek három év átlagában történő 12 százalékos növelését, a tervidőszak előtt megindult belterjes irányú fejlesztés útján, a termelési költségek egyidejű csökkentése mellett." Ezeket a követelményeket — hogy kissé rosszmájú legyek, nemcsak összezsúfolni volt nehéz egyetlen mondatba, megvalósításuk is rendkívül nehéz lesz. Nemcsak azok miatt az anyagi okok miatt, amelyeket Losonczi Pál, Z. Nagy Ferenc és a kérdés többi szakértői a vitában igen világosan és igen meggyőzően kifejtettek. A probléma — jobb szó híján — emberi vonatkozásai miatt is, s én elsősorban ezekről szeretnék beszélni, mégpedig annak a lenini tanításnak a jegyében, amely szerint „kötelességtek ügyelni arra, hogy ne süllyedjetek le a tömegek színvonalára, az osztály elmaradt rétegeinek színvonalára. Ez vitathatatlan. Kötelességtek megmondani a tömegeknek a keserű igazságot... De egyúttal az is kötelességtek, hogy józanul figyeljétek igenis az egész osztály és nemcsak az osztály kommunista élcsapata, igenis, az egész dolgozó tömeg és nemcsak a tömeg legelőrehaladottabb emberei öntudatának és felkészültségének tényleges állapotát." Vagyis az idézetteket a mi sajátos, a mezőgazdaságot illetőleg még alig-alig szocialista viszonyainkra alkalmazva, azt szeretném megvizsgálni, hogy hol tart, merre tart és hogy a kulcskérdésben-: a termelőszövetkezet kérdésében hogyan gondolkodik mostanában a dolgozó parasztság, mert nem árt, ha visszaemlékszünk rá: volt olyan idő — az 1950-es évek elejéről beszélek —, amikor pompás, sőt monumentális terveink voltak, olyan lelkesítő számadatokkal, hogy egy egész matematikus kongresszus is kedvét találhatta volna bennük, csak éppen az ember, s elsőrendűen az a parasztság maradt ki ezekből a tervekből, amelyikről oly találóan s oly máig is érvényesen jegyezte meg Széchenyi István „Politikai programtöredék" című munkájában, hogy „ijesztgetni, erőltetni, zsarnokoltatni tán senkitől és semmi esetre theoreticus projektánsok által nem hagyja magát, s hogy inkább törik, szakad, mielőtt ilyesek parancsa alá görbedne gyáva férgileg. Én például oly különös természetű vagyok, s magam után másokról ítélek — miképp engem a kényszeríteni akarás oly fejességre bicsakol, hogy tüstént veszni volnék inkább hajlandó, mint még a legnagyobb igazság kiszolgáltatására is: melynek teljesítésére egyébiránt, ha abban véletlenül hátramaradtam, egy kis jó szó, elpirulás közt hajtana. S valóban nem tudom, sőt kétlem, elfogadnám-e a mennyek országát, mellyel azonban eddigelé még soha meg nem kínáltak, ha abba erővel akarnának korbácsolni." Erős szavak? Azok! De igaz szavak, olyan érvek bizonyítják, sajnos — az igazukat, amilyenek a már említett 1950-es években a parlagon hagyott egymillió holcL.,a tömeges városbaözönlés, a megszedetlen kukoricatáblák és egyebek voltak. De mindezt inkább csak memento, emlékeztető gyanánt és azért is, hogy a mostani alapjában véve nagyon egészséges helyzet, s az akkori vágy- vagy óhaj politika közti különbséget érzékeltessem! Azt mondtam: nagyon egészséges helyzet, s ezt nemcsak a konszolidáció gazdasági vonatkozásaira, de arra is értem, hogy mi van a fejekben. Ugyanezt a gondolatot Apró elvtárs úgy fejezte ki tegnap, hogy a párt, a kormány politikája kedvező helyzetet teremtett a mezőgazdasági termelés számára, és hogy ezzel a politikával a dolgozó parasztság meg is van elégedve. Ez így van, annyira így, hogy az ország bármelyik vidékén, akár Vasban, akár Békésben nézzen is körül az ember, mindenütt csak dicsérni hallja a párt és a kormány eddigi intézkedéseit, de ugyanakkor egy fohászkodás-félét is hall, azt hallja, hogy „bárcsak így maradna". Mit akar leplezni, helyesebben miről árulkodik ez a „bárcsak". Száraz és hosszadalmas fejtegetés helyett hadd idézzek itt egy beszélgetést, amelyet egy megyémbeli pógár-emberrel, egy 12 holdas középgazdával folytattam. Ismeretségünk nem mai keletű, a talán legzordabb esztendőből, 1952-ből való, és úgy lát183*