Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-50

2705 Az Országgyűlés 50. ülése 1958. évi június 20-án, pénteken 2706 szik, azért bizonyult tartósnak, mert összekülönbözéssel kezdődött. Kezemben aktatáskával és vetés közben szólítottam meg, mondom neki: — Mit vet bátyám? Rám nézett és a lehető leglesajnálóbb hangsúllyal azt mondta: — Aktatáskát, mert máma annak van keletje. (Derültség.) Ezt a Jelenetet később megírtam s annyira találóra sikerült, hogy szállóige lett belőle és másoktól mint saját történetüket hallottam vissza. (Derültség.) Nos, így kezdődött az ismeretségünk, máig is tart s engem sok mindenre, úgynevezett indiszkrét kérdések feltevésére is feljogosít. Ilyen volt az a kérdésem is, hogy mit kell érteni a „bárcsak így maradna" alatt. Miré a válasz: — A termelést, hogy nyugodtan termelhessen a pógár. Mert az a legfontosabb. Azt vétek megzavarni. — Mivel? — kérdeztem. — Hát... propagandával. Mert tessék csak idehallgatni: ami jó, ami maga magáért beszél, azt nem kell tukmálni. Igaz? — Ajánlani se? — kérdeztem, mert süket lettem volna, ha nem hallom meg, hogy a szövetkezetről beszél. — Hát... nemigen — volt a válasz. — Mert... nézze csak, mondok én erre egy példát... A front, a fölszabadulás előtt volt itt nálunk egy bérlő. Nagy macher volt, de a gazdálkodáshoz igen-igen értett. Az ispánja meg olyan kapzsi, olyan potyaleső, hogy jaj, és mit csináltak az asszonyok, az asszonyaink? Hogy a gyerekeket beszerkesszék a jó, a príma helybe, mert ennél a bérlőnél mindig volt munka, aztán a napszámból is mindig a legtöbbet fizette, a bornak, a baromfinak meg a gyümölcsnek a szépét, mind az ispánnak hordták. Hogy a jóakaratát megnyerjék. A felvétel, a gyerekek felfogadása végett ... Hát én azt mondom: ha majd a szövetkezetek is ilyen príma, ilyen kívánatos helyek lesznek, ha a bornak, a baromfinak meg a gyümölcsnek a szépét, mind az elnöknek hordják az asszonyaink (Derültség.), hogy szerkessze be a családjukat a szövetkezetbe (Derültség.), akkor nem kell majd se biztatás, se tukmálás, se az a rengeteg téeszezés az újságban meg a rádióban. A dolognak csattanója is van, mégpedig két csattanója. Az első, hogy a községtől, ahol ez a beszélgetés megesett, olyan 8 kilométernyire, egy igen régi, igen életrevaló termelőszövetkezet működik, de barátunk — és ez a csattanó — ide még egyetlen egyszer sem tette be a lábát. A második, hogy ilyen bevezetés ellenére, egy egész estén keresztül másról sem volt köztünk szó, mint a nagyüzemi gazdálkodásról. És ez a dolog lényege, ezért idéztem az előbbi, első hallásra elutasító, de valójában csak fenntartásokkal élő véleményt a termelőszövetkezetekről. Mert mint sokat járó-kelő, s a falu merre tartását különösképpen szemmel tartó valaki, elmondhatom, hogy másutt is teljesen ismeretlen gazdákkal társalogva is lépten-nyomon egy látszólagos ellentmondással találkozhat az érdeklődő. Ez abban nyilvánul meg, hogy az embert — mert akár hallomásból, akár írásaiból ismerik — rendkívül szívesen fogadják, az asztalra bor is, pogácsa is kerül, majd csaknem ugyanazokkal a szavakkal a következő kérés is elhangzik: — Mindenről beszéljünk, ami a szívünkön, az a szánkon, csak egyről ne, a szövetkezetről. (Derültség!) Azután csodák-csodája, már a következő öt percben arról folyik a szó, hogyha mégis csak megcsinálnák egyszer, hát milyennek csinálnák meg — ó, nem a szövetkezetet — hanem mint mondják: a saját szájízű nagyüzemet. S ami a dolgot — ismét csak látszólag — még jobban komplikálja: a parasztság melyik rétegében esik legtöbb szó erről a bizonyos „saját szájízű" nagyüzemről? A mezőgazdasági kultúra szempontjából a leghaladóbb, az ország és a világ eseményei után a legjobban érdeklődő, és ebből a szempontból a legjobban tájékozott középgazda rétegben. Felfigyeltünk erre a nagyon lényeges és a mai helyzetet alapvetően meghatározó jelenségre? A hároméves tervtörvényjavaslat errevonatkozó részei azt mutatják, hogy a párt és a kormányvezetés tisztában van a helyzettel, s ahogy majd rátérek — túl az agrártéziseken, a „hogyan tovább" alapjait is az érdekeltekkel egyetértésben, vagy ha tetszik, a „szájízük" szerint kívánja lerakni. De elmondható-e ugyanez, vagy ennek csak a fele, harmada is mezőgazdasági propagandánkra általában és szövetkezeti propagandánkra különösen? Kétlem. Sőt! Az a meggyőződésem, hogy ezen a téren a régi, százszor elmondott, s ennek folytán százszor meg is unt sablonok az uralkodók, s ha szabad vastagon is megmondani a véleményemet: szövetkezeti propagandánknak jelenleg az a főgyengéje, hogy túlságosan is zsebre hivatkozó, zsebre alapozó propaganda. Hogy pedig ne a levegőbe beszéljek: itt van a kezemben egy plakát, amelyet a Fejér megyei pártbizottság sugalmazására a megyei tanács illetékesei még a tavasszal adtak ki. Nem szeretném, ha szavaim akár csak a legkisebb félreértésre is okot adnának, ezért sietek kijelenteni, hogy én ennek a megyének mind a pártbizottsági, mind pedig a megyei tanácsi falupolitikáját egyébként példamutatóan jónak, ötletesnek és reálisra alapozottnak tartom. Ez a plakát is — első tekintetre — valami hasonlót, valami: az élet jelenségeire rögtön reagáló rugalmasságot bizonyít. Egy vitát rögzít le, amely Nemes István, a fülei Búzakalász Tsz elnöke és Eszes János polgárdi 10 katasztrális holdas gazdálkodó között folyt le, s azt igyekszik bizonyítani, hogy amíg magángazdaként Nemes Jánosnak az elmúlt esztendőben 27 602 forint tiszta jövedelme volt, addig — ha a tsz-ben dolgozott volna — munkája alapján 416 munkaegységet, illetve 40 156 forintot érdemelt volna ki. A különbözet a két jövedelem között 12 554 forint, tehát elég tekintélyes summa, a további érvek a biztonságról, az orvosi kezelésről s a nyugdíjról is mind igaz érvek — s mit kellett meghallanom mégis, amikor ennek az általam is örömmel üdvözölt plakátnak a hatása után kérdezősködtem. Az első, s a legáltalánosabb megjegyzés az volt, hogy mindez szép lett volna, ha a volna ott nem lett volna, vagyis ha a kinyomtatott számok