Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-44

2317 Az Országgyűlés 44. ülése 1958. évi január 28-án, kedden. 2318 sunk és csak akkor menjünk előre, ha megteremtettük annak feltételeit. Most szeretnék egyes különálló kérdésekkel is foglalkozni. Azt hiszem Bognár képviselőtársunk állapította meg, hogy az újságok munkája is közelebb került a valósághoz. Ami az újságokat illeti, véleményünk szerint az újságok általános tevékenysége, összehasonlítva mondjuk 1957. első hónapjaival — 1.956 októberéről és novemberéről nem beszélünk —, nagyon sokat javult! Vannak azonban még hiányosságok és lazaságok. Megmondom, hogy mi az újságírói hivatást és az újságok tevékenységét igen nagyra értékeljük. A közvélemény formálásában valóban rendkívül nagy szerepük van. Kérjük az újságíróktól, járjanak el ők is nagyobb felelősséggel. Az adataikkal mindig van egy kis hiba, pontatlanok, néha belegázolnak az emberek becsületébe anélkül, hogy arra valamiféle reális ok vagy alap volna. Kérjük tőlük, hogy ők legalább annyira tiszteljék saját hivatásukat, mint ahogy mi tiszteljük. (Derültség.) rintünk magának az ifjúságnak mindenki másnál jobban szüksége van. Egy másik kérdés: a most létrejött Tudományos Tanáccsal kapcsolatban egyetlen kérdést szeretnék megemlíteni. Mi a Tudományos Akadémia vezetőivel beszélgettünk is arról a kérdésről, hogy néha a tudományos munka is végIdőkben mozog. Például elő szokott fordulni, hogy tudósok leülnek egy tudományos probléma feldolgozásához és a reális élettől elvonatkoztatva, teoretikusan kidolgozzák a témát és azt mondják, hogy ezt így és így kell megvalósítani. Aztán jön a gyakorlat. Körülnézünk, s lehet, hogy azt az ideát úgy, ahogyan ők elképzelik, a Szovjetunió a maga adottságaival meg tudná valósítani, esetleg az Egyesült Államok is, kivéve ha a Szputnyikról van szó, (Derültség.) de mi a magunk viszonyai között azt az ideális megoldást nem tudjuk végrehajtani. Bűn volna a tudósoknak és a tudományos kutatóknak a földön csúszást ajánlani, de nagyon kérjük, hogy kapcsolják Össze a kettőt: törekedjenek az ideálisra, de soha ne szakadjanak el a reálistól és akkor olyant fognak alkotni — s nem keveset alkottak is a magyar tudományos élet dolgozói az utóbbi esztendőkben —, ami javára válik a népnek, a hazának, s a magyar tudománynak is büszkesége lesz. Még egy kérdést szeretnék megemlíteni az értelmiséggel kapcsolatban. Azért jutott eszembe, mert a Tudományos Akadémián beszélgettünk erről. Ha feltesszük a kérdést, hogy a tudományos élet munkásainak, a kultúra munkásainak, általában az értelmiségnek jobb-e a helyzete most, a népi demokráciában, mint a Horthy-világ idején volt, akkor nyugodt lélekkel adhatjuk a következő választ: ami az értelmiség tömegeinek alsó és középső részét illeti — és ez a fő tömeg —, a népi demokrácia viszonyai között feltétlenül jobban élnek. Mert az a fajta értelmiségi munkanélküliség — megalázás, stb. —. ami 15 vagy 20 évvel ezelőtt egy fiatal értelmiségire várt, mielőtt pályáját megkezdhette volna — segédmunkásként kellett egyetemi diplomával dolgoznia, stb. —, ez megszűnt. Ez vonatkozik az értelmiség fő tömegére. Ha az értelmiség legfelső és kiváltságos csoportját — nem is rétegét — nézzük, lehet mondani, hogy közülük jónéhánynak a régi világban jobb volt az anyagi helyzete, mint ma. Ismerjük nagyon jól azt, hogy nem annyira az állam — mert az állam akkor nem adott nekik semmit —, de nagy trösztök és egyéb érdekeltségek, monopóliumok egyes tudósoknak olyan életnívót biztosítottak, amit mi még nem nyújthatunk, hacsak nem akarunk igazságtalanok lenni 5 vagy 10 ember miatt, a többivel szemben. De mi feltettük a kérdést a tudományos élet vezetőinek, hogy mondják meg, vajon az ilyen, korábban nagyon kivételes helyzetben volt tudósnak, akinek talán most nem olyan jól megy, a mindennapi életét nem gazdagítja-e az az érzés, hogy körülnéz az országban és látja, hogy az egykori segédmunkásokat, akikből százezren vannak az országban, s akiket a Váci úton délután négykor egy kilométerről meg lehetett különböztetni a tisztviselőtől, most jobban élnek. És menjen ki bárki műszak befejezésekor, s nem fogja tudni Rögtön megemlítek egy kérdést, mert láttam, Parragi honfitársam nagyon meg van elégedve, (Derültség) amely ezzel összefügg, bár alapjában véve egészen más kérdést érint. Itt Peskó elvtársnő arról a nagy és nehéz feladatról beszélt, amely a pedagógusokra hárul a jellemnevelésben és az erkölcsi nevelésben. Itt mindjárt meg szeretném mondani, hogy — legalábbis ami engem, személy szerint illet — én egyáltalán nem értek egyet a Hétfői Híreknek azzal a cikkével, amely egy iskoláslány tragikus esetével kapcsolatban elméletet fejt ki, ami nem válik a köz javára. (PARRAGI GYÖRGY: Bocsánatot kérek . ..) Előbb megvitatjuk, majd akkor mondja .. . (Derültség.) Maguk a cikkben kifejtették a véleményüket, most én vagyok soron. (Derültség és taps.) Mi van ebben a cikkben? Egy tragikus eseményhez kapcsolódik. Mindig tragikus, ha egy sarjadó fiatal emberélet önmagát elpusztítja. Hogy ennek mi volt az oka, senki nem tudja és soha nem is fogja megtudni — mert nem mondta meg. Feltételezésekből indulnak ki és a következtetést odáig vezetik, hogy ennek a gyermeknek a haláláért az a tanár felelős, aki intőt küldött a szülőknek, mert a gyerek az iskolai foglalkozás helyett elment a moziba. Szerintem ez igazságtalan megtámadása azoknak a pedagógusoknak általában, akik nagyon nehéz körülmények között végzik munkáiukat. (Taps.) Igen lírai húrokat pengetnek, amikor azt mondják, hogy ez a kislány nem bírta elviselni, hogy intőt vigyen haza szüleinek, mert nagyon szerette az lanyját. Sajnos, serdülő gyermekek között mindig elő szoktak fordulni ilyesfajta tragédiák. De ha már serdülő gyerekről van szó, az ne csak úgy tisztelje és szeresse az édesanyját, hogy nem akar neki kellemetlen estét csinálni egy új intővel, mert ő foglalkozás helyett a moziba ment, hanem úgy tisztelje édesanyját, hogv az iskolai foglalkozás helyett ne a moziba menjen. (Helyeslés és taps. — Felkiáltások: Ügy van!) Szeretnénk, ha a közélet formálóinak olyan fontos tényezői, mint a sajtó emberei, támogatnák azt az általános törekvést és erőfeszítést, amelyre sze-