Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-44

2319 Az Országgyűlés 44. ülése 1958. évi január 28-án, kedden. 2320 megmondani, hogy főmérnök, vagy munkás megy-e abban a kabátban, nem azért, mert rongyosabb, hanem mert mindegyik iól van öltözve. (Helyeslés, taps.) Vagy egy másik tény: Ha ez s magas képzettségű és nagy tudású értelmiség kimegy a magyar falura, s látja ott azokat a néha villának tűnő kis házacskákat, amelyeket falusi dolgozóink tízezerszámra, s talán már lehet mondani százezerszámra építettek a felszabadulás óta. hogy az azelőtt emberileg megalázott, nyomorgó falusi dolgozó — most ember, még hozzá tisztességesen és jól élő ember, hát ez az ő éjszakai nyugalmát nem javítja meg? Hiszen az ő munkája is benne van. No, ami pedig a villát meg az autót illeti, nálunk nem elv az, hogy ne legyen villája és ne legyen autója neki. Mi most úgy vagyunk valahogyan mégis, hogy pár millió ember életét kellett felemelni és bizonyos, egészen kiváltságos dolgokat nem tud népünk nyújtani, de fog nyújtani. Ami lelkiismeretüket illeti, az most is jó és rendben van, mert most nem egyes trösztök javára, hanem a nép javára dolgoznak. Ez is hozzátartozik az életszínvonalhoz — szerintem — egy becsületes ember számára. (Taps.) Dinnyés képviselőtársunk igen éles — és tréfás — szavakkal, de nagyon komolyan jellemezte a mi — hát olyan értelemben mi, hogy a magyar — emigráció helyzetét. Én azt hiszem, ezt az emigrációt mi alapjában két részre oszthatjuk. Először vannak ott ezek az emigrációból élők, azután vannak az emigrációban élők. (Derültség.) Azok, akik az emigrációbóZ élnek, azok minket nem különösen érdekelnek, mert a haza tőlük bocsánatot soha nem fog kérni. (Helyeslés.) Ha arról van szó, hogy Varga Béla örökös elnök legyen valamilyen bizottságban, akkor mindjárt ajánlani kellene: trónörököst is keressenek, mert nagyon soká kell még annak a bizottságnak működni (Derültség. Taps.). Hacsak a hazával szemben álló ellenséges pozíciójukról le nem mondanak, és ők nem jönnek bűnbocsánatért a hazához. (Helyeslés. Taps.) Ami pedig a megzavarodottságukban, 1953 végén innen kiszökött embereket illeti, őszintén meg kell mondani, mi ezeket az embereket nagyon sajnáljuk. Tudoni, tömegükben nem bűnös emberek, és lehet látni rajtuk, hogv megismerve •— idézőjelben mondom — azt a bizonyos paradicsomot, némelyik az élete árán törekszik hazajönni. És nem egy olyan eset volt, hogv mivel nem iutott legális okmányokhoz, különböző tényezők akadékoskodása miatt, most fordítva is megcsinálja, átszökik a határon és megv a határőrsre jelentkezni, hogy itt vagyok, megjöttem, igazítsanak el. Ezeket az embereket saináljuk, és ami mirajtunk múlik, mi azon vagyunk, hogy megtalálják útjukat hazafelé. Máté János képviselő úr felszólalásával — mondhatom —

: teljes egészében egyetértek. Ezzel a felszólalással kapcsolatban csak egy-két mondat erejéig szeretnék utalni arra a gondolatra, amit én a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén már pedzettem: hogy jó a mindennapi együttműködés legalábbis a kormány ós a püspöki kar viszonylatában —. hogv az élet menetében ellentmondások és ellentétek természetesen állandóan keletkeznek. Az is világos, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány és a püspöki kar cselekvésének vezérfonala nem teljesen azonos. (Derültség.) De mi arra törekszünk, hogy ezeket a keletkező ellentmondásokat és nézeteltéréseket rendes úton számoljuk fel, beszéljük meg, tárgyaljuk meg, vitassuk meg és végül valamiféle döntésre jussunk. Ez jó és hasznos dolog. De az állam és az egyház viszonyában, az állam és az egyház együttműködésében egy tartósabb elvi alapra is szükség volna a mi véleményünk szerint. Én ezt a döntést nem tudom megközelíteni az egyház oldaláról, de meg tudom közelíteni a társadalom oldaláról. Én arról beszélhetek — amin el kellene gondolkozni az egyházi férfiaknak, az egyház történelméről. Különösen szemléltető ebből a szempontból a katolikus egyház története, amely hozzávetőleg időszámításunk III—

IV. századában olyan helyzetbe került, hogy mérlegelnie kellett: mit csináljon, harcoljon tovább a fennálló rendszer ellen, mint szokta, vagy pedig a fennálló társadalmi renddel egyetértésre jut és nagyobb egyházi pozícióra törekszik? Megfontolták, megvitatták, biztosan nem egy csapásra ment, de végül úgy döntöttek, hogy elfogadják a fennálló társadalmi rendet. Ez volt a földesúri osztály feltörekvése idején. Hasonló kritikus időszak volt a polgári osztály feltörekvése idején, a XVII—

XVIII., és részben még a XIX. században is. A katolikus egyház az elé a választás elé volt állítva, bár a régi kötelékek a korábbi kiváltságosokhoz, a királyokhoz, főnemesekhez stb. kötötték, hogy mit csináljon, harcoljon tovább a feltörekvő új osztállyal a polgársággal szemben, vagy nem? Harcoltak is egypár évtizeden át i— ismerjük a pápa és Voltaire csatáit —, és végül az egyház vezetői elfogadták az új vezető társadalmi osztályt is, és ezzel «erősítették pozícióikat. Szerintünk most hasonló, a történelem nagy időszakában előadódó fordulópont van az egyház életében, mert a szocializmus világrendszerré vált, a munkásosztály a társadalom vezetését az országok egész sorában átvette, és ahogyan a folyamatot nézzük, ez végül azzal fog befejeződni, hogy az egész világon ez lesz, mert a történelem nem szokott visszafelé menni. Az egyházfőknek most megint mérlegelniük kell: mit csinálnak, harcolgatnak a feltörekvő új osztállyal, annak társavdalomfelfogásával, vagy elfogadják azt, és akkor az együttélésnek elvi alapja is van. Mi azt gondoljuk, hogy azok az egyházfők járnak el bölcsen, akik megszabadítják a lelkészt és a hivőt is a lelkiismereti konfliktustól. és meg lehet szabadítani ettől őket. Ehhez csak az szükséges, hogy ragaszkodjanak hitelveikhez, mert hiszen enélkül lelkész és hivő nincs, akkor már nem lelkész és nem hivő, és azonkívül fogadják el a népi demokratikus rendszert, a szocialista társadalom felépítését, mint társadalmi programot. Ha ez mindkettő megvan, nincs lelkiismereti konfliktus, nem kell reszketnie az embernek, hogy most a pápának engedelmeskedem és állampolgári hűségemet szegem meg, vagy állampolgári hűségemet tartom, és akkor a pápa iránti egyházi kötelezettségeimet szegem meg. Ezt az elletmondást feloldani nem a mi