Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-44

2313 Az Országgyűlés 44. ülése 1958. évi január 28-án, kedden. 2314 KÁDÁR JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy időmegtakarítás céljából ne válaszoljak a vitában elhangzott valamennyi észrevételre. Elsősorban azokra a megállapításokra szeretnék reflektálni, amelyek a kormány munkájának lényegét érintették. Világosan kitűnik az Országgyűlés vitájából is, ami az utóbbi hónapokban sokféle formában kifejezésre jutott, hogy a széles tömegek a kormány politikájában nagyra értékelik, hogy ez nyílt és világos politika. Komócsin elvtárs beszélt arról, hogy helyes volt, hogy kormányunk a szovjet—magyar barátság kérdésében világos és határozott állásfoglalással lépett a tömegek elé. A megállapítás helyes. Ezzel kapcsolatban meg szeretném mondani, hogy véleményünk szerint a szocializmust építő országok népeinek barátságán belül éppúgy, mint a nemzetközi munkásmozgalomban négy évtized óta, központi kérdés a Szovjetunióhoz való viszony. Ez ma is központi kérdés, legfeljebb annyival bővült a második világháború óta bekövetkezett változások eredményeképpen, hogy a világ nem szocialista országaiban élő emberek részéről központi kérdés a Szovjetunióhoz és a népi demokráciákhoz való viszony. Meggyőződésünk szerint nem nevezheti haladó embernek önmagát senki, éljen a világ bármelyik országában is. ha a Szovjetunióhoz és a népi demokráciákhoz nem szolidárisán viszonyul. Mi nemrégiben részt vettünk Moszkvában a szocialista és más országok kommunista és munkáspártjainak két értekezletén. Különösképpen a második értekezleten, ahol valamennyi világrész úgyszólván minden kommunista és munkáspártja részt vett, a felszólalók sorra-rendre, kivétel nélkül mind elmondták, hogy abban az időszakban, amikor világméretekben a haladáshoz való viszony központi kérdése a magvar kérdéshez való állásfoglalás volt. az emberek mindenütt feltették a kérdést a haladást képviselő pártoknak, hogy mi a helyzet Magyarországon és hogyan foglalnak állást irányunkban? Az egész világon minden haladó párt megvívta a maga csatáját ebben a kérdésben, minden országban harc folyt a haladás és a reakció erői között és ezen a tanácskozáson nemcsak az tűnt ki, hogy a haladás erői az egész világon egységesen szolidaritást vállaltak a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal és annak harcával, hanem az is kitűnt, hogy az egyes pártok közül azok növelték leggyorsabban saját erőiket, amelyek a legkorábban és a leghatározottabban foglaltak állást abban, hogy Magyarországon elítélik a reakciós és imoerialista támadást és szolidárisaknak jelentették ki magukat a magvar forradalmi munkás-paraszt kormánnyal. (Ügy van! Ügy van!) Reméljük, hogy az a helyzet, amely a magyar kérdésben ielenleg már beállt, hogy többé nem központi kérdése a nemzetközi politikai életnek. így is marad. Mindig emlegetni szoktam, hogy a mi kormányunk egyik újságban le nem írt programpontja hogy nem kívánunk világhírű ország lenni. (Derültség.) De mint Déldára. érdemes erre gondolni, mert állandóan fennáll a jövőre is, hogv a haladáshoz való viszonyt alapvetően meghatározza korunkban a Szovjetunióhoz, a szovjet néphez, annak törekvéseihez és a népi demokráciákhoz való viszony. (Taps.) Es ami minket illet, az élet bizonyította be, hogy helyesen jártunk el, amikor állásfoglalásainkat nem rejtegettük, hanem nyíltan képviseltük, mert a tömegek értették, hogy mi az állásfoglalásunk és csatlakoztak hozzá. A 64 párt tanácskozásán felemlítettem, mint tapasztalatot, hogy az elmúlt években néha volt úgy, hogy ebben a kérdésben a védekezés pozíciójára helyezkedtek Magyarországon a haladó erők, vagy megpróbáltak kitérni az egyenes válaszadás elől — s az mindig a demokrácia tér- és érőveszteségével járt együtt és a reakció nyereségével. A kormány politikai csatáinak egyikeként nagy örömmel konstatálhatjuk, hogy a magyar nép túlnyomó többsége nemcsak, hogy a szovjet— magyar barátság mellett van, hanem a nagy megrázkódtatás és a nagy próbatétel után ez a barátság ma mélyebb és erősebb, mint az ellenforradalmi támadás előtt volt. (Taps.) A felszólalókkal egyetértve vallom, hogy kormányunk politikájának ereje abban is rejlik, hogy a tömegekkel együtt vívta harcát és együtt cselekedett. Ezen belül meg akarom mondani — mivel erről én külön nem szólottam —, hogy gazdasági és kulturális eredményeinkben, de a politikai konszolidáció eredményeiben is a munkás és paraszt tömegek mellett természetesen az értelmiségi dolgozó tömegek állásfoglalása és munkája is kifejezésre jut. Nem lehetséges sem alkotómunka, sem termelőmunka sem az iparban, sem a mezőgazdaságban — nem beszélve a kulturális és a tudományos életről — az értelmiség pozitív állásfoglalása nélkül. S amikor mi visszautasítjuk mint rágalmat az olyan állítást, amely az értelmiséget a maga egészében, vagy annak egy kategóriáját reakciósnak akarja beállítani, akkor belőlünk az a mély meggyőződés beszél, hogy alkotómunka az értelmiség pozitív állásfoglalása nélkül nem képzelhető el és a szocialista társadalom felépítése sem! (Taps.) Mi számítunk az értelmiségre és nyugodtan mondhatjuk, hogy számításunkban nem fogunk csalódni! (Taps.) A kormány tevékenységének egyik erényeként ismerik el a következetességet — s én azt hiszem, joggal. Tisza elvtárs beszélt arról, hogy a paraszti hangulatra most az a jellemző, hogy a korábbi „kanyargások" miatt előállt bizalmatlanság megszűnt, s ezért egyetértés, egység alakult ki, s tudnak előre haladni. Most az utóbbi napokban, vagy hetekben az egyik elvtárs említette nekem, hogy bizonyos értelmiségi csoportokban — amelyek személy szerint velem nem különösen szimpatizáltak eddig — szóbakerült, hogy én állítólag a miniszterelnöki posztról lemondok, s hogy ők ezt nem helyeslik. Én rendkívül csodálkoztam, hogy miért, s azt is megkérdeztem, hogy mégis mivel indokolták. Azt mondták, hogy „Hát nekünk vannak fenntartásaink, de mégis, eddig tudtuk mihez tartani magunkat (Derültség) és nem tudjuk, hogy mi lesz." Én azt hiszem, hogy a tömegeknek a legelső és a legelemibb követelése a vezetéssel