Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-34

1765 Az országgyűlés 34. ülése 1957. évi május 10-én, pénteken. 1766 magyar történelem, mint az irányításra hivatott és ezért még nagyobb felelősséget viselő párttagoké. Biztosra veszem, tisztelt Országgyűlés, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány, amely nemcsak nevében foglalja össze a legszélesebb nemzeti összefogást, hanem megalakulásának roppant történelmi felelősségvállalásában is, a legteljesebb mértékben osztja a pártonkívüli millióknak ezt a jogos várakozását és, most már meg merem mondani, azt a reménységét is, hogy a Hazafias Népfront-mozgalom a párt vezetésével valóban aktív tényezője lesz politikai életünknek, és ha ezt a fogalmat, tudniillik a politikai élet fogalmát, még plasztikusabban fejezhetném ki, azt mondanám, hogy a magyar dolgozó nép sorsa alakításának és boldogulásának. A másik téma, tisztelt Országgyűlés, amelyről szólni akarok, a kormánynyilatkozatnak az a több ízben is hangoztatott álláspontja, hogy a nemzeti összefogást, politikai, társadalmi életünk további fejlődését azzal is kívánja szolgálni, hogy, mint a múltban, a jövőben is, megértést tanúsít azokkal szemben, akiket félrevezettek, akik úgynevezett eszmei zűrzavarba kerültek. Természetes, hogy a türelmesség politikája csak addig és akkor politika, ha ez célra is vezet. Nem is lehet ez öncél és főleg nem lehet elkoptatott frázis. Támogatni kívánjuk kormányunkat abban a politikájában, amely mint tudjuk, már eddig is sok megtévesztettet vezetett át a jobb belátásra, a helyes, építő útra. Kérem kormányzatunkat és a pártot, folytassa ezt a politikát. Gondoljunk arra, hogy az ellenforradalom véres alvilági vihara nemcsak mintegy húszmilliárd forint anyagi kárt okozott népünknek, hanem teljesen felbecsülhetetlen annak a rombolásinak a mennyisége, amelyet a lelkekben okozott. Gondoljunk azokra a szerencsétlen gyermekekre, akik a valóban lélekmérgező uszítás következtében elpusztultak, vagy szüleiktől elszakadva külföldre szöktek. De ki a felelős mindezekért? A gyermekek legyükolásáért, elszökéséért? Felelősek az ellenforradalom belső és külső heródesei. Emlékezetem szerint a XII. század legembertelenebb szörnyűségének nevezik ma is a történetírók azt a keresztes hadjáratot, amelyet őrültagyú, megszállott felnőttek indítottak el a „gyermekek keresztes hadjárata" címén a Szentföld visszafoglalásáért. Ügy vélem, tisztelt Országgyűlés, hogy a XX. század egyik legnagyobb kegyetlenségeként és gyalázataként jegyzik majd fel a történelemírók azoknak a lelkiismeretlen gengsztereknek — mert így kell neveznem őket a maguk anyanyelvén — uszítását, amellyel a keresztes hadjárat jelszavával, a sovinizmus és a szovjetellenesség lélekmérgező maszlagjával küldték a halálba, vagy az idegentüagjába az életnek erről a szép, édes magyar földjéről, a magyar gyermekek százait és százait. És még valamiről kell szólnom ezzel a témakörrel kapcsolatban. Én a kormánytól, a párttól emberiességet kérek. Tudom, hogy ezzel a kérésemmel nyitott kapukat döngetek. Mégis hozzá kell ehhez fűznöm, hogy az emberiesség alatt nem az álemJberiességet hirdetem, amelynek frázisait a Méray Tiborok, a Déry Tiborok, a Háy Gyulák és társaik farizeus módon csak azért hangoztatták, hogy megmérgezzék a magyar ifjúság fogékony lelkét. Közülük azóta nem egy úgynevezett jobb hazát választott, megvesztegető dollárokért, mint köztük ez a legaljasabb Méray Tibor, aki a Franc-Tireur-ben elkezdett egy hazug cikksorozatot. Először a Petőfi Körben kezdte a hazudozást, mondván, hogy a jugoszláv kérdésben hazudtam, most pedig hazudik végig. Sajnos, a „Franc-Tireur" című áltrockista, meg nem tudom micsoda lapja ennek a szennyes cikksorozatnak helyet ad. Tudjuk, miért. Azért, amiért Méray Tibor írja: dollárokért, azért, amiért Monsieur Altmann csinálja: dollárokért. Mélységes megvetésemet fejezem ki, mint magyar újságíró, az ilyen gyalázatos dolog felett. Az ő lelkiismeretüket viszont, tisztelt Országgyűlés, a legkevésbé sem nyugtalanítja az, ami a mi lelkiismeretünket, kormányunk magatartását, az országgyűlésen elhangzott felszólalásokat foglalkoztatja. Számunkra még nem sovány vigasz, de mondhatnám, igenis keserű gondolat, hogy mi lesz ifjúságunknak azzal a részével, amely most a nyugati menekülttáborokban, az idegenlégiókban, az idegen hadseregekben, a fasiszták és az imperialisták körmei között ismeri meg, hogy mi is az a nyugati humanizmus, mi is az a nyugati demokrácia, amelyek hamis délibábját festegették hiszékeny szemük elé. Még csak egy szót. A hazai, úgynevezett, néma irodalomban most elszaporodtak a néma leventék (Derültség.), a portici némák. Mindenki magánügye, hogy beszélni, énekelni akar-e, cigányozni akar-e, vagy néma akar-e maradni. (Derültség.) A néma leventék azonban egyről elfeledkeznek: az élet nem marad néma. (Ügy van!. Ügy van!) A május elsejei indulók hatalmas szimfóniája előtt hiába dugták be bosszankodva, vágy gyűlölködve az álhumainizmus vattájával a fülüket. (Ügy van!) Az élet zeng tovább, a gyárak szirénái munkára hívnak. Szólnak a harangok, zúgnak a traktorok, esténként és vasárnapokon szól az ősi magyar ének a falvakban, játszik a cigány és a magyar élet minden ezeréves hangja összeölelkezik ebben a reményteljes tavaszi szimfóniában. Aki ezt hallani nem akarja, süketségre kárhoztatja önmagát, az élet hangját viszont nem lehet elnémítani, mint ahogyan az ismeretes afrikai közmondás szerint: egy tenyérrel nem lehet elrejteni, elfedni, eltakarni a felkelő napot. De, tisztelt Országgyűlés, a némaságon túl van felelősség is, lelkiismereti felelősség. Nemcsak a magyar nép, de a világ összes népei élethalálharcban állnak, az emberiség legnagyobb boldogságáért, a békéért folytatott harcban. Ebben a kérdésben valóban nem lehet, nem szabad hallgatni, és aki ebben a kérdésben hallgat, az már eleve a béke ellenségei mellé szegődött, azoknak a táborába ált, akár hitvány módon disszidált, akár itthon sunyin lapít. (Derültség.) A világért sem vonom e megállapítás ka-