Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-34

1753 Az országgyűlés 34. ülése 1957. évi május 10-én, pénteken. 1754 Itt a beszámolóban elhangzott, hogy miközben Budapesten az utcán az ellenforradalom tobzódott, itt a parlament épületében hogyan lopakodott a hatalomhoz a burzsoázia, hogyan lopakodott a hatalomhoz a földbirtokosok, a dzsentrik ivadéka. Én arról akarok itt az országggyűlésnek beszélni, hogy Budapesten ezekben az időkben mi történt az üzemekben, mi történt Budapest utcáin, és Budapesten a magyar fiatalok, az asszonyok ezekben a napokban mit tettek. ÜPV érzem, hogy itt a parlament színe előtt kell beszélnünk azokról a rágalmakról, amelyeket az ellenforradalom belső és külső vezetői és irányítói szórtak a magyar munkásosztályra, és innen szeretném visszautasítani azt a rágalmat, amellyel a magyar munkásosztályt igvekeztek illetni, hogy a magyar munkásosztály fogott fegyvert, emelt kezet, véleményük szerint a népi hatalomra. Innen akarom visszautasítani ezt az aljas rágalmat,. mert én, aki itt éltem azokban a napokban és Budapesten a Köztársaság téren dolgoztam, tudom és láttam, szemtanúja voltam annak, hogy ez nem így történt. Mi történt a munkásosztállyal ezekben a napokban? Az történt, amiről már itt az elvtársak beszéltek, hogy vezető nélkül maradt a munkásosztály, mert az ellenforradalom úgv készítette elő aljas támadását népi demokráciánk, munkáshatalmunk ellen, hogy elsősorban a pártra mérte a legnagyobb csapást. Már 23-a előtt is eszmeileg igyekezett a munkásosztály, a fiatalok között és a néD legszélesebb rétegében elhitetni, hogv a párt, a Magyar Dolgozók Pártja nem alkalmas arra, hogy vezesse a magyar népet, és a munkásosztály nem alkalmas arra, hogy a népi hatalmat és a magyar nép harcát vezesse. Az történt, hogy október 23-a után szervezetileg szórták szét és akarták megsemmisíteni magát a pártot. A munkásosztály azért viselkedett úgy, azért tanúsított olyan magatartást, mert nem volt vezetője, akkor már nem volt a pártnak olyan erős befolyása, mint előtte. El szeretném mondani, hogy 23-án este, amikor már a tüntetés fegyveres felkeléssé vált, minket a budapesti pártbizottság házában százával hívtak fel a dolgozók, egyszerű munkások, az üzemekből és kommunisták, és kértek tőlünk tanácsot — először kérték, majd később követelték —, hogy mit tegyenek. Fegyvert kértek tőlünk, és mi akkor még nem értettük meg, hogy miért nem tudunk a kommunistáknak, a becsületes munkásoknak, a demokratáknak fegyvert adni a kezükbe, hogy megvédjék a munkáshatalmat. Az események után azonban ív derült arra, hogy azért nem voltunk képesek erre, mert árulás történt: a Nagy Imre— Losonczy-csoport elárulta a pártot, a munkásmozgalmat, az egész magyar népet. Még egyszer szeretném tehát aláhúzni, hogy nem a munkásosztály emelt kezet a népi hatalomra, hanem a munkásosztály vezető nélkül maradt. Ugyanakkor a munkásosztály egy igen nagy részét megzavarták az események. Nem látta, nem tudta felfogni akkor, hogy tulajdonképpen mi is történik ebben az országban. Sokszor ér bennünket a vád a munkások részéről, amikor kimegyünk az üzemekbe, hogy miért nem adtunk akkor fegyvert a kezükbe. A másik, amiről beszélni szeretnék, a fiatalság. Az ellenforradalom vezetői azt állították és még ma is állítják, hogy az egész magyar fiatalság az ellenforradalom, vagy ahogyan ők mondják, a magyar szabadságharc oldalán állt. Kétségtelen, hogy az a nacionalista, soviniszta eszme, amelyet október 23 előtt és az utána következő napokban terjesztettek, a magyar fiatalokra hatott a legjobban, mégis — s ezt tényekkel is tudom bizonyítani — a magyar fiataloknak — értelmiségieknek és az egyetemistáknak is nagy része október 23 után, amikor már a vörös zászlót és a vörös csillagot égették, elfordult az ellenforradalomtól. Október •23-án este az Uri utcából, a pártból telefonált nekünk a műegyetemisták egy csoportja és segítséget, illetve fegyvert kért tőlünk, hogy a néni hatalom oldalán fegyverrel a kezében harcoljon az ellenforradalom ellen. Kétségtelen azonban, hogy az ellenforradalom mégis a magyar fiatalság körében talált a legszélesebb bázisra. S meg kell mondani, nagyon fájdalmas volt számunkra, hogv azok a fiatalok, akiknek taníttatása és nevelése a magvar munkáshatalomnak drága pénzébe került, megzavarodtak, s egv részük fegyvert fogott a népi hatalomra. Azt is le kell azonban szögezni, hogy itt. Budapesten, az ellenforradalom fő bázisa mégsem ez a fiatalság volt, hanem a börtönökből kiszabadított huligánok és fasiszta elemek, valamint azok a Horthy-fasiszta elemek, akik 12 éven át készültek arra. hogy kezet emeljenek a népi demokráciára. Ez az igazság. Én ezekkel az emberekkel találkoztam ott a Köztársaság téren s láttam, hogv nem a magyar fiatalok és nem a munkások emeltek kezet a pártra és a népi demokráciára. Ott volt alkalmam látni ezt s engedjék meg. hogv itt egy nagyon szomorú és tragikus élményről számoljak be. Én átéltem azt a borzalmas eseményt, amely itt, Budapesten lezajlott s amely, úgy hiszem, a történelem lapjaira is mint az ellenforradalom legbecstelenebb, leggaládabb támadása kerül rá. Ott voltam a Köztársaság téren október 30-án, ahol már napokkal előbb azon dolgoztunk az odasereglett régi kommunistákkal, hogy fegyvert adjunk a munkásoknak és a kommunistáknak a kezébe, s akkor érte az aljas fasiszta támadás a Köztársaság téri pártházat. Annak előtte nem találkoztam még a fasizmussal, mert 1944-ben még nem volt alkalmam erre úgy, mint október 30-án a Köztársaság téren. Drága elvtársaink estek el ott a harcban, köztük Mező Imre, a budapesti pártbizottság titkára, ki egész életében a népért, a munkásmozgalomért harcolt, részt vett a spanyol szabadságharcban és a francia ellenállási mozgalomban. Vele együtt haltak mártírhalált Asztalos János és a többiek, akik utolsó percig előbb a népet akarták felfegyverezni, majd a budapesti pártházat megvédeni. De beszélni kell azokról a bátor és hős katonákról, egyszerű paraszt- és munkásfiúkról, akik ott a pártházban haltak hősi halált: Várkonyi főhadnagyról, az angyalföldi proletárfiúról, K. Farkas Józsefről, Berta-Somogyiról, a 23 24 éves fiatalokról, akik esküjükhöz híven