Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-34

1715 Az országgyűlés 34. ülése 1957. évi május 10-én, pénteken. 1716 kaja, amely már jóval október 23. előtt elkezdődött. A harmadik ok a hadsereg vezetésében meghúzódott áruló imperialista ügynökök aknamunkája, romboló tevékenysége volt, amely az események folyamán egyre nyíltabban fonódott össze Nagy Imre híveinek romboló munkájával és tevékenységével. De azt is meg kell mondani nyíltan és őszintén; a hadsereg tehetetlenségében az is szerepet játszott, hogy a hadsereg egyes, akkori vezetői a nehéz, bonyolult helyzetben tehetségtelennek, tehetetlennek, ügyefogyottnak bizonyultak. (APRÓ ANTAL: Igaza van. — Egy hang: És elpuhultaknak.) Azt is nyugodtan hozzátehetjük. Mégis, engedjék meg, hogy azt mondjam: a hadsereg a népi hatalom védelmében, az ellenforradalom elleni harcokban október 28-ig zömében akcióképes volt, amit bizonyítanak olyan tények, mint a legtöbb vidéki helyőrség fegyveres akciói az ellenforradalmi bandák ellen, vagy a 37. lövészezred fegyverténye, amely ezred fegyveresen küzdötte fel magát Budapestre, végig megtartotta politikai és harci egységét; s bizonyítanak olyan tények, mint sok vidéki helyőrség kérése ezekben a napokban, hogy rendeljék őket Budapestre, és vessék be az ellenforradalmi bandák elleni harcokba. A hadseregre legsúlyosabb morális csapást az a kapituláció mérte, amely október 28-án az ellenforradalmat dicsőséges forradalomnak deklarálta. A folyamatos árulásnak ez a szentté avatása rendkívül tragikus politikai és lelkiismereti válságba sodorta a becsületes tiszteket és harcosokat — újra aláhúzom: ezek voltak többségben! —, mert azzal a drámai kérdéssel találták magukat szemben: ki hát az ellenforradalmár, ha a tényleges, a valóságos ellenforradalmárok egyik napról a másikra nemzeti hősök lettek? A frontok ilyen okoknál fogva, teljesen összekuszálódtak, és ebben a hallatlan politikai és ideológiai zűrzavarban teljesen szabadon működtek, mozogtak, dolgoztak a Nagy Imre—Losonczy-csoport emberei, most már nyíltan összefonódva a beépített ellenséggel, akik ott érezték hátuk mögött gazdáiknak, a nyugati imperialistáknak nyílt támogatását, sőt utasításokat is kaptak tőlük. De ugyanúgy hátuk mögött érezték — sajnos — a kormány akkori elnökének, Nagy Imrének a támogatását is. De még ebben a tragikus helyzetben^ is, Nagy Imréék is és az imperialisták is tartottak valamennyire a hadseregtől. Ezért követelték az imperialisták nyíltan, hogy a hadsereg vezetését adják át olyan árulónak, mint amilyen Maiéter, ez a volt ludovikás tiszt, amit természetesen Nagy Imréék teljesítettek is. Ezért követelték a „nemzetőrség" létrehozását annak a Király Bélának a vezetésével, aki imperialista ügynöki munkája miatt jogosan volt elítélve. Létre is hozták a nemzetőrséget Király Béla vezetésével, s az összes fegyveres erőket az ő parancsnoksága alá rendelték. Tisztelt Országgyűlés! Kedves elvtársak! Hogy Nagy Imréék és az imperialisták is meny-, nyire nem tartották az ellenforradalom szempontjából megbízhatónak a hadsereget, bizoORSZAGGYÜLÉSI ÉRTESÍTŐ nyitja éppen Király Bélának, a „Life" című amerikai folyóirat február 18-i számában írt cikke, amelyben a Néphadsereget röviden és egyszerűen „rákosista hadseregnek" — értsük alatta: a proletárdiktatúrához hű hadseregnek — mondta. És valóban, amikor november 4-én a felszabadító szovjet hadsereg — a forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére — újra segítségére jött a dolgozó magyar népnek, akkor — annak ellenére, hogy az országot előzőleg már valósággal elöntötte a nacionalista, soviniszta uszítás, és annak ellenére, hogy Nagy Imre szégyenletes módon ellenállásra adott parancsot a hadseregnek — a hadsereg — egyetlen légvédelmi alegység kivételével — nem hajtotta végre Nagy Imre parancsát. November 4. után, a forradalmi munkásparaszt kormány megalakulása után a hadsereg zömének állásfoglalása félreérthetetlenül azt bizonyítja, hogy hű maradt a népi hatalomhoz, a szocializmust építő magyar hazához, a szocializmus táborához. A hadsereg tisztikarának túlnyomó többsége írta alá a nagyon zavaros novemberi napokban a tiszti nyilatkozatot, s vállalt fegyveres katonai szolgálatot a népi hatalom érdekében. Engedjék meg — tisztelt képviselőtársak —, hogy két mondatot idézzek ebből a sokat vitatott és még többet támadott tiszti nyilatkozatból. Az egyik mondat így szól: „őszinte híve vagyok az egyenjogúságon alapuló szovjet—magyar barátságnak." A másik mondat így szól: „Feltétel nélkül támogatom a forradalmi munkásparaszt kormányt." Emlékezve az ország novemberi politikai helyzetére, azt hiszem, nem szükséges különösebben boncolgatni az ilyenfajta állásfoglalás jelentőségét. Az imperialisták is felismerték ennek az állásfoglalásnak a jelentőségét és ezért okádtak tüzet heteken keresztül a nyilatkozatot aláíró és karhatalmi feladatot vállaló tisztekre. A gyorsán megalakult karhatalmi ezredek és alakulatok — amelyekben szép számmal voltak tartalékos tisztek és munkások is — a munkás-paraszt hatalom politikai és fegyveres támaszát jelentették és néhány hét alatt oda fejlődtek, hogy már saját erejükkel tudták biztosítani az ellenforradalmi provokációk katonai megsemmisítését. Azt hiszem, helyes az a megállapítás, hogy ezzel komolyan hozzájárultak hazánkban az élet konszolidálásához, a termelés megindításához. Tisztelt Országgyűlés! Kedves elvtársak! Nem az a feladatom, hogy a karhatalom szerepét hosszadalmasan ismertessem és méltassam. Két dolgot azonban szeretnék ezzel kapcsolatban megmondani. Az egyik: a karhatalom gyors talpraállása, aktív fegyveres harca azt bizonyítja, hogy hadseregünk — amelynek tisztikarából és legénységi állományából szerveződött meg a karhatalom — igenis szembeszállt volna és le tudott volna számolni az ellenforradalommal, ha Nagy Imréék nem bomlasztották és végül is nem tolták volna félre a hadsereget. Hiszen a karhatalom sokkal nehezebb körülmények között oldotta meg feladatát, mint ami127