Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.
Ülésnapok - 1953-33
1671 Az országgyűlés 33. ülése 1957. évi május 9-én, csütörtökön. 1672 Megkezdődött a fasiszta ellenforradalom állatias terrorja, mint az 1919 augusztusában először uralomra jutott Horthy-fasizmus dühöngésének első napjaiban. A haladó emberek elleni hajsza szervezetten és intézményesen folyt. Kereszttel megjelölt és jelöletlen lakásokból, házról házra járva, előre elkészített listák alapján hurcolták el a párt- és tanácsfunkcionáriusokat, kiváló munkásokat, termelőszövetkezetek alapító tagjait és elnökeit, rendőröket, államvédelmi és honvéd sorkatonákat és tiszteket. Kínozták és meggyilkolták őket. A fehérterror áldozatai között volt Mező Imre, a budapesti Pártbizottság titkára, Kalamár József, a csepeli tanács elnöke, Sziklai ezredes, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója, Asztalos honvédezredes, Bordás Kossuth-díjas vasesztergályos, Lakatos pártiskolai tanár, Sarkadi ügyész és sok más ismert elvtárs, igaz hazafi, esküjéhez hű államvédelmi katona, honvéd és rendőr. Ezeket a fasiszta rémtetteket maguk a gyilkosok „a hosszú kések éjszakájának", más alkalommal „Szent Bertalan éjszakájának" nevezték el. De amit műveltek, az még csak a kezdet volt. November 4-re virradó éjszaka csak Budapesten 1400, az egész országban hozzávetőlegesen mintegy háromezer olyan megkínzott hazafi volt az ellenforradalmár banditák kezében, akiknek kivégzését november 4-re, 5-re és 6-ra tervezték. Aki ezeket a rémtetteket „véletlen kilengéseknek" nevezi, az a legjobb esetben nem tudja miről beszél, vagy az ellenforradalmat akarja mentesíteni szörnyű, népellenes bűneitől, vagy a legrosszabb esetben saját, nem egészen tiszta lelkiismerete kényszeríti őt erre. Ha van jóhiszemű ember a világon, akinek még kétsége van az októberi magvarországi események ellenforradalmi jellegét illetően, az vessen csak egy pillantást a felkelés zászlóvivőire és harcosaira és akkor minden kétsége eloszlik. # Mindszenty, a középkori kardinális, Nagy Ferenc, a nemzetközileg ismert hazaáruló, az agg Horthy Miklós, a magyar nép világszerte ismert hóhéra, Habsburg Ottó — úgymond „király" — egyszerre mozdultak meg. Ottó, az úgynevezett „trónkövetelő", sürgető táviratot küldött Eisenhower elnök úrhoz, hogy Szent István királyi koronáját, amit nem tudni milyen okból az Egyesült Államokban őriznek, küldje el sürgősen neki. (Derültség.) De nézzük a honi vezéreket: itt van Maiéter, az egykori ludovikás, esküjét következetesen mindig megszegő tiszt, Király Béla, Horthyfasiszta katonatiszt, Dudás, a királyi román sziguranca és Horthy volt besúgója, beugrató ügynöke. Az ellenforradalom tiszti kádereit a börtönajtók kinyitásával is kiegészítette. Külön bűnük, hogy 9400 közönséges gyilkost, rablót és tolvajt is rászabadítottak a társadalomra és felfegyverezték ezeket. De az ezeken kívül kiszabadított több mint 3400 elsőosztályú, kipróbált háborús és népellenes bűnös, kém, ellenforradalmár, összeesküvő, a vezérkarhoz azonnal hozzácsatlakozó — és a döntő katonai szervekben nagy számban azonnal aktivizálódott —* erőkkel együtt a következő díszes társaság állt Maiéter és Király Béla vezetése mögött: Dövényi Nagy Lajos nyilas újságíró, Littomericzky Zoltán ezredes, horthysta ügyész, Meskó Zoltán és Szakvári Emil nyilas miniszterek, herceg Odesoalchi Péter, Atkári Arisztid, gróf Eszterházy Pál, Nagy Dezső, Parádi és Hegedűs horthysta törzstisztek, Kuthi László, gróf Almásy Pál, gróf Takách-Tolvay József horthysta tábornokok, háborús bűnösök. íme, ezek voltak a katonai vezetői az ellenforradalmi felkelésnek és hozzájuk méltó volt táboruk is. De az ellenforradalom nemcsak őrjöngő fehérterrort szervezett az utcán, nemcsak fegyverrel támadott és gyilkolt — támadott a politika porondján, a politika eszközeivel is. Természetesen a kettő összefüggött és jól össze is volt hangolva. Abban már politika volt, hogy az ellenforradalom fegyveres erejét, mint legfontosabb célokra, elsősorban a párt epületeire, intézményeire, funkcionárusaira és tagjaira irányította, hogy elsősorban a pártot akarta — intézményei és hű tagjai megsemmisítésével — fizikailag is elpusztítani. Az októberi ellenforradalmi támadás és terror tényei ismét megmutatták, hogy nemcsak a marxisták—leninisták, hanem az ellenforradalmárok is épp olyan jól, pontosan ismerik a pár| szerepét. Tudták, hogy ha a Magyar Népköztársaságot meg akarják semmisíteni, akkor előbb meg kell semmisíteniük a Népköztársaság fő és vezető politikai erejét, a pártot, mert amíg a párt él és harcol, addig él a Népköztársaság is. Nagy csapásokat mértek a pártra, mocskolták, gyalázták, rombolták. Ágyúval lőtték szét székházait, gyilkolták városon és falun legjobb fiait, de nem tudták elpusztítani — a párt él és napról napra erősödik! (Nagy, hosszantartó taps.) És ahogy annak történnie kellett, a talpraállt párt vezetésével és sugárzó erejének segítségével taloraálltak, tömörültek a szocializmus ügyéhez hű magyar dolgozó tömegek és a rátámadó ellenséget lerázva él és napról napra erősödik drága hazánk, a Magyar Népköztársaság is! (Lelkes, nagy taps) Az októberi ellenforradalom politikai támadásának első sikere az volt, hogy Nagy Imre régebbi politikai elgondolását megvalósítva kiharcolta a politikai pártok koalíciójának kormányát és feladta a Magyar Dolgozók Pártja vezető szerepét. Ez adott történelmi viszonyok között az ellenforradalom első, de döntő jelentőségű politikai győzelme volt. A marxizmus— leninizmus pontosan feltárta, hogv a pártok szövetsége kérdésében a döntő: mikor, milyen feltételek között, kinek a vezetése alatt és milyen célok elérése érdekében létesül a pártok egy adott szövetsége. A második világháború időszakában létrejött már egy pártszövetség, koalíció a Magyar Kommunista Párt vezetésével, a Kisgazda, a Szociáldemokrata és a Nemzeti Parasztpárt részvételével. Ez a pártszövetség akkor a haladást szolgálta, tartalma demokratikus antifasiszta volt, célja a Hitler-fasiszta iga lerázása, a háború után pedig a fasizmus visszatérésének megakadályozása, a független, demokratikus Magyarország megteremtése volt. Ennek meg124» •
