Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.
Ülésnapok - 1953-32
1637 Az országgyűlés 32. ülése 1956 mibevevésével, nemcsak lelkiismereti kényszert, hanem megengedhetetlen fenyegetéseket, sőt adminisztratív megtorlásokat alkalmaztak olyan szülőkkel és tanulókkal szemben, akik az alkotmányban biztosított joguknál fogva a hitoktatás mellett foglaltak állást. Ezek a túlkapások — tisztelt Országgyűlés — sok szülőben és tanulóban súlyos lelkiismereti válságot idéztek elő. Éppen ezért az ilyen túlkapások alkotmányunknak nemcsak a szabad vallásgyakorlásról, hanem a lelkiismeret szabadságáról szóló tételét is megsértette. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 54. §-ának 1. pontja kimondja: „A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát, s a vallás szabad gyakorlásának jogát." Ebben benne foglaltatik az ember belső életének, gondolkodásának legalapvetőbb szükségessége, amely olyan fontos, mint a levegő a szabad ember számára; vagyis az, hogy az ember lelkiismereti szabadságát biztosítsák. Az alkotmány véget vetett a régi rendszer ama sötét korszakának, amelyben a reakciós politika és a valóban reakciós klerikalizmus uralkodott mindenki felett, különösen az ifjúság felett. Alkotmányunk mindenki számára egyformán biztosítja gondolatának, lelkiismeretének szabadságát. Ebbe beletartozik a vallás szabad gyakorlása is, amelynek pedig elengedhetetlen feltétele a hitoktatás kérdésében a szabad választás joga. Én a fakultatív hitoktatásnak legmeggyőződésesebb híve vagyok. Tisztelt Országgyűlés! Ma már csak népi demokráciánk legmegátalkodottabb és legelvakultabb ellenségei merik állítani, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság. Ezt a rágalmat elsősorban a magyar nép a maga mindennapi életében cáfolhatja meg, de megcáfolja az a nagyszámú külföldi látogató — egyházi és világi személy, hivő és nem hivő — aki itt jár Magyarországon és látja, hogy a vallás szabad gyakorlata nem írott malaszt, hanem igenis valóság. Éppen ezért az általam említett túlkapásokat annál inkább szóvá kell tennem, nehogy az ellenség malmára hajtassuk a vizet. Biztos meggyőződésem, hogy ezek a néhol előfordult, megengedhetetlen túlkapások az örökre letűnt kiskirályok, basáskodók egyéni akciói voltak, s ezeknek semmi közük sem volt a kormány politikájához. Ebben a meggyőződésemben még jobban megerősítettek Hegedűs András, a minisztertanács elnöke hétfői beszámolójának az állam és az egyház közötti viszonyról szóló mondatai, amelyeket az egész magyar társadalom, világnézetre való tekintet nélkül, nagy megelégedéssel fogadott, de különösen nagy örömet váltottak ki a hivők társadalmában. Ezért biztosan várják a hivő dolgozók, hogy a hitoktatás kérdésében azokon a helyeken is, ahol eddig — sajnálatosan — alkotmányellenes kilengések történtek, megtanulják népköztársaságunk alkotmányának ezt a sarkalatos, kategorikus imperatívuszát; ezt a törvényt, mint a nemzet akaratát mindenki köteles megtartani és megszívlelni azokat a szavakat is, amelyeket alkotmányunk szellemében a minisztertanács elnöke említett beszámolójában évi augusztus 3-án, pénteken. 1638 így fejezett ki: „Az igazgatási apparátus minden dolgozóját törvényeink tiszteletére és megtartására kell kötelezni és nevelni." Ebben a szellemben kérem a minisztertanács válaszát előadott interpellációmra. ELNÖK: Az interpellációra Hegedűs András, a minisztertanács elnöke kíván válaszolni. HEGEDŰS ANDRÁS a minisztertanács elnöke: Tisztelt Országgyűlés! Parragi képviselőtársam helyesen hivatkozott az alkotmányra, de szükséges lenne, hogy ebből a szempontból én az alkotmányra más módon hivatkozzam. Alkotmányunk értelmében történt ugyanis kormányunknak az az intézkedése, hogy a kötelező hitoktatás az állami iskolákban megszűnt. (PARRAGI GYÖRGY: Helyes!) A kormánynak ez az intézkedése feltétlenül helyes, szükséges, demokratikus rendszabály volt. Szeretnék hivatkozni arra, hogy Franciaországban, Nyugat-Európa egyik legnagyobb katolikus államában az állami iskolákban 1880 óta nincs kötelező vallásoktatás. Hollandiában sincs kötelező vallásoktatás az iskolákban, van Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban. (PARRAGI GYÖRGY: Én nem ezt kívántam!) Rátérek arra is. A kormány azonban lehetővé teszi, hogy az iskolákban azoknak a szülőknek a gyermekei, akik gyermekeik vallásoktatásban való részesítését szükségesnek tartják, ilyen oktatásban részesülhessenek. Nem azért teszik, mert az alkotmány ezt közvetlenül előírja. Az alkotmány ugyanis akkor, amikor a szabad vallásgyakorlatot előírja, nem írja elő az állami iskolákban való vallásoktatást, de mégis lehetővé teszi a kormány az állami iskolákban való vallásoktatást azért, mert az állam és az egyház közötti jóviszonyt akarja szolgálni, valamint azért, mert tekintettel van a vallásos szülőkre. Ugyanakkor szeretném felhívni tisztelt Képviselőtársaim figyelmét arra, hogy ismeretes pártunk álláspontja a vallás kérdésében. Azt hiszem, nem szükséges, hogy ezt a kérdést itt kifejtsem, az idő rövidsége sem engedi meg. De szeretném leszögezni, hogy a kormány a vallás kérdésében teljes mértékben helyesli és magávé teszi a párt álláspontját. (Taps.) Ebből következik, hogy amikor megengedjük a vallásoktatást azoknak a szülőknek gyermekei számára, akik kérik gyermekeik vallásoktatásban való részesítését, természetesen megengedjük és lehetővé tesszük, hogy azok a társadalmi szervezetek, amelyek szükségesnek és helyesnek tartják, a szülőket a vallásoktatás kérdésében felvilágosítsák. (Taps.) Ez is az alkotmányban lefektetett jogokhoz tartozik. Ugyanakkor — és itt térek rá én is egy kis kanyar után Parragi képviselőtársam interpellációjára — nem helyeseljük azt. ha állami szerveink adminisztratív eszközökkel, visszaélve az állami hatalommal, megakadályozzák, hogy vallásoktatásban részesítsék gyermekeiket az olyan szülők, akik ezt kívánják. Ezt nem helyeseljük. Történtek-e ilyen esetek? Történtek, még ebben az évben is. de rögtön hozzá kell tennem, hogy kevesebb számban, mint az elmúlt években. És ez is hozzátartozik a kérdés lényegéhez és a
