Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-13

521 Az országgyűlés 13. ülése 1954. évi szeptember hó 22-én, szerdán. 522 mány kifejez, Vörösmarty szép jóslatát joggal lehet ma népünk nevében így hirdetni: »•Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk, Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk: Nincs hatalom. Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, ó hon, Mert Isten, ember virraszt pártodon.« Az elnyomatás hosszú évszázadainak megmegújuló szabadságmozgalmaiban és hősi harcaiban a magyar református egyház legjobbjai — számos kiemelkedő alkalommal — a szabadság, a felemelkedés, a nép ügye mellett állottak. Mélységes hitbeli és történelmi gyökere van tehát annak, hogy a magyar református egyház hálásan és örömmel él Népköztársaságunk elért eredményei között, a nép javát munkáló tervek megvalósításában a maga sajátos erőivel kész segíteni s együttérez népünkkel, népünk vezetőivel, amikor a nagy tervek megvalósítása során a múlt káros örökségeinek legyőzésével, a saját munkáinkban elkövetett hibák kijavításával az emberi és emberséges életlehetőségek növekszenek hazánkban. Az elnyomatás letűnt századainak emlékei, a hősies harcok nemzedékeken át világító példái, a felszabadulás utáni évek küzdelmei és eredményei érlelték a magyar népet arra, hogy élni tudjon az Alkotmányban így kifejezett lehetőséggel: »Hazánkban minden hatalom a dolgozó népé.« Igen: »Lettünk, mi eddig nem valánk« — nagykorú nép, a szabadságot és békét szerető nagykorú népek társaságában. A múlt el nem felejthető fájdalmas emlékei és a mai világhelyzet feszültségei adnak időszerű értelmet Vörösmarty idézett szavainak : »Nincs hatalom — mely visszanyom«. Van pedig hatalom, nagyon is fondorlatos, amely szeretne visszanyomni. Éppen a legutóbbi hetekben a legszemélyesebb tapasztalatok során kaptam ízelítőt ezekből a fondorlatokból. Néhány héttel, sőt nappal ezelőtt még ennek a fondorlatnak a cselszövései vettek körül Amerika partjain. Egy öttagú magyar egyházi delegációval vettem részt az Amerikai Egyesült Államokban az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésén. A magyar protestáns egyházak valóban sok szeretettel készültek az egyházaknak erre a nagygyűlésére s az egyház egységének ápolása érdekében azt is bejelentettük az Egyházak Világtanácsának, hogy a Világtanács Központi Bizottságát meghívjuk magyarországi ülésezésre. Az egyházak képviselőivel való együttlétünk örömét a legravaszabb fondorlatokkal igyekeztek megzavarni bizonyos amerikai politikai személyek és hivatalos szervek. Nyílt titok volt, egyházi és politikai lapok kifejezetten meg is írták, hogy miként ellenőrizték minden lépésemet a titkos rendőrség tagjai. Nehezen tételezhető fel a vízumkorlátozások leleplező ismeretében, hogy ez az intézkedés biztonságunk védelmét akarta volna szolgálni. Pedig talán ez sem lett volna egészen felesleges. Ugyanis Chikágó tőszomszédságában üléseztünk, s ott tartózkodásunk három hete alatt négy embert lőttek agyon Chikágóban a nyílt utcán. Még; a közömbös szemlélőket is megbotránkoztatta számos eljárás — enyhén szólva — szokatlansága. Csak egyet emelek ki. Egyes hivatalos személyek előbb szemenszedett valótlanságokat kürtöltek világgá ellenünk, majd pedig, amikor a sajtó képviselői, — mintegy 600 újságíró — sajtókonferencián szerették volna hallani ezekről a mi véleményünket, akkor ugyanezeknek a hivatalos személyeknek a hatósága letiltotta a sajtókonferenciát. A sajtó érdeklődését mindez természetesen nem csökkentette. Interjú során az egyik napilap tudósítója delegációnknak ezt a kérdést is feladta: »örülnek-e önök annak, hogy az Amerikai Egyesült Államokban részt vehettek az Egyházak Világtanácsa második nagygyűlésén? Szándékukban van-e az Egyesült Államokat ismét meglátogatni?« Mit lehetett erre a kérdésre felelni? A következőt feleltük: »Annak örülünk, hogy az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésén részt vehettünk. A vízumkorlátozások miatt azonban itt tartózkodásunkat nem lehet Amerika meglátogatásának tekinteni. Ha tehát újra ide utaznánk, az nem lenne Amerika ismételt meglátogatásának nevezhető.« (Derültség.) Tisztelt Országgyűlés! Jól tudjuk, hogy a fondorlatok és a kellemetlenkedések nem a mi személyünknek, hanem a béke ügyének, népünk szabadságának, a további emelkedés lehetőségének szóltak. Beszédes példázatát kaptuk ezekben annak, hogy a béke ellen csak hazugsággá, csak erkölcstelenül, az igazságtól való félelemben lehet hadakozni, de hiába, mert valóban: »nincs hatalom, mely visszanyom«. Bármilyen hatalmaskodó és fondorlatos erő akarja is viszszanyomni, a béke ügye egyik szép győzelmét a másik után aratja. Tegnap kapott a tisztelt Országgyűlés Apró' Antal, a minisztertanács elnökhelyettese előadásában részletes elemzést a nemzetközi helyzet leglényegesebb fejleményeiről, amelynek során együtt láttuk, hogy a sok felől felállított mesterséges akadályok ellenére, hogyan hódítja meg a béke ügye az emberek gondolkodását, a parlamentek döntéseit, kormányok intézkedéseit. Erről adott ékes bizonyságot az Egyházak Világtanácsának nagygyűlése is. A béke ügye ellen harcbavetett és kívülről irányított zavaró tényezők sem tudták megakadályozni, hogy az Egyházak Világtanácsának evanstoni nagygyűlése a hydrogénbomba és minden tömegpusztító fegyver eltiltása, a leszerelés, a különböző rendszerek békés egymásmelleit élése és a hatalmak közvetlen tárgyalása mellett nyilatkozzék. Hiába minden cselvetés. A béke erői valóban nőttönnőnek és nincs hatalom, amely ezeket az erőket visszanyomhatná. Népünkkel együtt ennek örülünk, miközben népünk, biztosan élve a kezébe adott hatalommal, egyre nagyobb eredmények között halad a felemelkedés útján. Ennek a felemelkedésnek új szakaszát látom az eddigi felszólalókkal együtt az új tanácstörvény javaslatában. A megyei, járási, városi és községi tanácsok négyesztendei működése alatt száz- és százezrek gyűjtöttek értékes tapasztalatokat a vezetés terén, s a tanácstagok