Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-12

1*0 Az országgyűlés 12. ülése 1954. évi szeptember hó 21-én, kedden. 490 kispapjaink pontos tájékoztatást kapnak a tanácsok működéséről és e munkában a papság közreműködéséről. Fiatal papjainkat azzal bocsátjuk szolgálatra, hogy állomáshelyükre érkezve eiső útjaik egyike a tanácsházba vezessen. Espereskeruleti tavaszi, vagy őszi gyűléseinken számtalanszor hangzott el es hangzik az egyházi hatosig képviselőinek buzdítása: keresni az együttműködés, a segítség, a béke dolgos találkozását a tanáccsal. Papi békemozgalmunk pedig mindig aktuális programmként adja tagjai számara: szoros együttműködés a helyi, járási és megyei tanácsokkal. Minden községben több hely van, ahol a nép ügyes-bajos dolgával foglalkoznak: pártház, kultúrház, egészségház, termelőszövetkezeti iroda, stb., stb. Ezek közé tartoznak a tanácsháza és a plébánia is. A plébániák immár évezredes működése — éspedig nem káros, hanem hivatásszerűen az atyai ház otthonosságát sugárzó légköre — a hivők vérébe itatta, hogy papjuk magatartásában irányítást keressenek. Éspedig nemcsak természetfeletti céljaik elérésére, de evuági problémáik közt való eligazodásban is. Ezért a pap — főként vidéken — nemcsak lelkipásztor, de képletesen szólva, a hivők szemében íróaeák, ügyvéd, bíró, tanító, még néha orvos is volt. Nem is szólva arról, hogy a falu politikája legtöbbször a pap magatartása szerint igazodott. A plébánosnak ezt a központi szerepét a faluban megronihattak anyagi perpatvarok, gazdaszszonycsaták, elburjánzott papi gőg, vagy félresikerült kántorválasztás, vagy politikai orientációk. De ezek ellenére ma is a tanácsháza mellett a plébánia ajtaját is sűrűn nyitják meg tanácsért, eligazításért, segítségért, igazságért a hívek, a magyarok. Lehetne-e és szabadna-e engednünk, hogy amikor oly fontos minden magyar szív együttérzése és minden magyar kar összedolgozása, a falu lelkének és életének ez a két szívkamrája: a plébánia és a tanácsháza, ne a legteljesebb együttdobbanással irányítsák és éltessék ezt az életet: népünk szebb jövőjét építő hataimas erőfeszítését? Mi, katolikus papok, azon vagyunk, hogy ebben a magyar életben ne halálthozó alvadt vérrögök, hanem éltető lüktetés lehessünk. A Hazafias Népfront egyik előkészítő ülésén került szó azokról, akiket sem párt, sem gazdasági, sem .kulturális, vagy más társadalmi egyesület, vagy szervezet nem kapcsol a közösséghez, vagy ha be is kapcsolódtak, odasodródva valamilyen alakulathoz, abban csak a létszám, a tagsági bélyeg néma, aktív szerepét töltik be. Ezeket atomizált embereknek nevezte az akkori felszólaló. Az egyházi hasonlat a magános verebek ritka fajtájába sorolja őket. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a magyar társadalom számára értéktelen, jelentéktelen emberek. Ezek számára nem egyszer csak egy közösségi gondolat él: a vallásuk, és egy tekintély áll előttük legelői: vallásuk papja. S amikor a magyar élet minden erejét egyesíteni akarjuk, hogy a Hazafias Népfrontban, többek között a tanács munkájához is szilárd támasztékot építsünk, oly természetes, hogy a pap ezen a területen is készséggel tevékenykedve felajánlja minden segítségét ahhoz, hogy ezeket a magános erőket a ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ magyar élet termő munkájába, a magyar nép, a mi szocialista közösségünk egységébe irányítsa és ott mindnyájunk számára hasznos munkatárssá alakítsa. Ezt a pap

t jobban el tudja végezni, mint akármelyik tanácsszerv, és ennek teljesítésében is egyik módját látjuk a tanácscsal való együttműködésnek, a mai életbe kapcsolódó öntudatos és építő lelkipásztori működésünknek. A tanácsok munkája a magyar nép békemunkája. Minden elért eredmény, amely a magyar nép életét teszi szebbé, azt az elszánást erősíti, hogy ezeket az eredményeket, alkotásainkat, és a mi egyre boldogabb életre törő népünket nem engedjük őrültek háborújában elpusztulni. A magyar nép békeakarata már nem jelszó, vagy pátosz, vagy írott malaszt, hanem maga a magyar élet, a férfiak munkája, a nők szorgoskodása, a gyermekek mosolya: az, amit szépségnek, jóságnak, igazságnak, boldogságnak, lekesedésnek, erőnek, hazafiasságnak, értelmességnek, jelennek, jövőnek, összefoglalva — életnek nevezhetünk. A tanács ezt az életet, ezt a békét szolgálja. Szebbé, eredményesebbé, egészségesebbé, gazdagabbá, súrlódástól mentesebbé, igazabbá, okosabbá akarja tenni a község és minden magyar község életét, közigazgatási, szociális, gazdasági, kulturális munkájával. Életet, szebb életet, a béke életét szolgálja ezzel. És ahol a béke épül, ott van, ott kell lennie a papnak, a békesség apostolának. A magyar katolikus papok országos békemozgalmanak 3400 papja nevében, de merem kimondani, nagyon csekély kivétellel, az egész magyar katolikus papság nevében: a béke építőmunkájában maga mellett érezheti a község papját a tanács és a község minden lakója — s ebben a munkában számíthat reánk. Tisztelt Országgyűlés! Amikor tegnap gyűlésünk megnyitására a Kossuth Lajos-téren várakoztam, egy tolnamegyei földművespár elegyedett velem szóba. Amikor tisztáztuk, hogy kiféle-miféle volnék, azt mondta a férfi: Örülök, hogy megismertem, mert szaVat már a Keresztből és a rádióból ismertem, pedig én református vagyok. Ember lévén — bevallom — jól estek a szavak, hallani, hogy szavaimra felfigyeltek messze vidéken élő társaim, velem egy célért küzdő derék magyarok. Régi törekvésünk ez nekünk, békemozgalmi papoknak, hogy világnézeti felfogását velünk együtt vallókkal, vagy más életképet alakítókkal találkozzunk azoknak a nagy és magasztos céloknak szolgálatában, amelyeknek megvalósulásáért együtt, egymást segítve és egymásért küzdeni tudunk mindenkor. Országépítő nagy munkában valóban sikerült is mindenkor megtalálni és együttjárni az utat, a különféle világnézetet, de egy házát, és egy népet szolgáló magyar társainkkal. Most, a magyar államélet és társadalmunk építésének egy nagyon jelentős mérföldkövénél: a tanácsokról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál szeretném, ha megint meghallanák hangomat széles ez országban. Elsősorban valamennyi katolikus plébánián a plébánia papjai és hívei egyaránt. 87