Országgyűlési napló, 1949. II. kötet • 1950. május 8. - 1953. március 18.

Ülésnapok - 1949-40

597 Az országgyűlés 40. ülése 1951. évi május hó 18-án, pénteken. 598 egyebek. Az osztálybíróságnak volt feladata — és nem is nehéz feladata —, hogy ez így legyen és így is maradjon. A nagy garral hirdetett elvi jelszavak egyszerűién elsikkadtak a technikai garanciák z.űrzavaroS\ tömkelegében, amelyekben csak szakbíró ismerhette ki magát. Formaszer int bevonták ugyan a népi elemeket a bíráskodásba az esküdtbírósági intézmény formájában, valójában azonban gondoskodtak arról, hogy ez a részvétel oe zavarhassa., köreiket, nagyon is megválogatták, kiket vonnak bele és ezeknek is úgy megkötötték a kezét, hogy a legtöbb esetben kénytelenek voltak vakon asszisztálni az osztálybíróságok célltudatos munkájához. Marx már 1848-ban aj következőket írja Gottschalk és társai pere című cikkében: »De hát az esküdtek lelkiismerete — vetik ellenünk — a lelkiismeret — hát kell ennél nagyobb biztosíték? Ö, mon dieu, a lelkiismeret az ember öntudatától és egész életmódjától függ. A republikánusnak más a lelkiismerete, mint a royalistának, a tehetős emberé más, mint, á vagyontalané, a gondolkodóé más, mint .azé az emberé, aki sohasem gondolkodik. Annak az embernek, akit az esküdt közpolgári kötelességeinek teljesítésére pusztán a vagyoni cenzus alapján hívnak be, a lelkiismerete is cenzusos.« így volt ez a többi modern büntetőeljárási elvvel is: a törvényhozás és a gyakorlat sodrában teljesen denatural íz á ló dtak, visszájukra fordultak és valóban teóriákká váltak, amelyeknek vajmi kevés közük volt az élethez, a gyakorlathoz. Ilyen előzmények után, ilyen légkörben született meg a mi •büntetőperrendtartásunk az elmúlt század utolsó éveiben. A szépen hangzó, modern elvek ártatlan teóriákká szelídültek benne, annál jobban burjánzott el a bőre szabott paragrafusok rengetegében a sok formalisztikus, technikai biztosíték szövevénye, mely elsősorban éppen a szép teóriák megvalósulásának képezte legfőbb akadályát. Nem is véletlenül, nem is szándékolatlanul. Legyünk jóhiszeműek, higgyük el, hogy a bűnvádi perrendtartás ama megszövegezői között akadhatott talán olyan is, aki abban a naiv hitben, abban a jámbor tájékozatlanságban élt, hogy valóban közelebb viszi ezzel a munkával, ezzel az idegenből történt összeollózással a régi kezdeményezésekéit a megvalósuláshoz. Nehéz elhinni, de higgyük el egy pililanatra. Akkor meg azt kell mondanunk, hogy ez a teoretikus munkatárs minden belátás és tapasztalati érzék nélkül segített kiépíteni a technikai garanciák zűrzavaros rendszerét, mert nem volt tisztában azzal, hogy a politikai és társadalmi haladás biztositéka nélkül az ily technikai garanciák szükségképpen visszájukra fordulnak és azok ellen az érdekek ellen támadnak, amelyéket állítólag biztosítani óhajtottak volna — halott formalizmussá dermednek, korallzátonyokká,^ amelyek a maguk élettelenségével veszélyeztetik az életet. Az uralkodó osztályok azonban — mint mindig — ezútal is tisztán látták a jogszabályok igazi értelmét és felhasználhatóságát és a maguk részéről nem gördítettek seminő akadálytt az elé, hogy törvénnyé váljék az a perrendtartási tervezet, amely a megfelelő osztálybíróság kezében annyira alkalmasnak mutatkozott érdekeik védelmére és szolgálatára. És minél modernebbnek és haladóbbnak kürtölte ki magát az új törvény, minél inkább harsogta az ilyeneknek tartott elveket, annál megfelelőbb volt a megtévesztés és a könnyű, zavartalan alkalmazás céljaira. A mesterségesen megteremtett, megtévesztő látszat az volt, hogy, íme, szakítottunk a múlttal, hátat fordítottunk minden ósdi örökségnek és új utakra léptünk, a fejlődés és haladás útjára. A valóság pejdig mi volt? Láttuk,. tudjuk. Az ország legnagyobb büntetőbíróságának, a budapesti büntetőtörvényszéknek elnöki székéből is a régi űriszékek dölyfös, cinikus embertelensége áradt a vádlott felé. Minden perben, de különösen politikai perekben és legkivált akkor, ha az volt a vádlott bűne, hogy az elnyomott tömegek jogaiért merészkedieftt bárminő szerény formában kiállani. A Zsitvay Leók, Töreky Gézák és társaik cinikus fölényességgel tiporták lábbal a vádlott legelemibb jogait, a bűnvádi perrendtartás állítólagos teóriáival és biztosítékaival együtt. Vesszőfutás és külön büntetés volt ott vádlottnak lenni, de persze más büntetőbíróságoknál is és az eljárás más szakaiban is. Titokzatos és a köznapi ész számára érthetetlen, bonyolult formulákban sikkadt el minden lényeges követelmény, az anyagi igazság éppúgy, mint a védekezés lehetősége, az ártatlanság vélelme és minden más fontos kívánalom. És az a bizonyos nagyratartott bűnvádi perrendtartás kényelmes és megbízható segédeszköz volt mindehhez Á továbbiak során bűnvádi perrendtartásunk tehát — mint mondottam — fokozatosan elvesztette azokat a minimális létjogosultsági jeleit is, amelyékkel kezdetben oly rendkívül szerény mértékben rendelkezett. À felszabadulás után persze lényegesen megváltozott az a szellem, amelyben ezt a törvényt, vagy helyesebben törvénykomplexumot annak idején alkalmazták. Azután növeli ári s úton megreformálták a büntetőeljárási jog legtarthatatlanabb rendelkezéseit, iintézmény^sen biztosították a nép részvételét az igazsá^rolgáltatásban annak minden fokán, egyszerűsítették a fellebbviteli eljárást, megszüntették a haszontalan és felesleges vizsgálati szakot és ekkor mindenki számára láthatóvá vált, hogy a többszörösen megkorrigált bűnvádi eljárási jog sem alkalmas feladatának teljesítésére, — ama sokat hangoztatott vezérlőelvek valójában nincsenek is meg ebben az eljárási jogban és abból a legmesszebbmenő egyszerűsítéssel sem hámozhatok ki. Éppen az egyszerűsítések és javítások leplezték le igazi jellegét: azt, hogy állítólagos elveit sajátmaga gáncsolja el eleve, éppen ezen elvek állítólagos biztosítékaival. Kiderült javíthatatlansága. Nem tatarozható, új épületet kell tehát emelnünk. Ma már mindenki előtt világos, hogy az elmúlt korszakban nem is volt alkotható oly bűnvádi perrendtartás, amely valóban megvalósí46*