Országgyűlési napló, 1949. II. kötet • 1950. május 8. - 1953. március 18.

Ülésnapok - 1949-40

595 Az országgyűlés 40. ülése 1951. az ártatlanság vélelme, a bizonyítás «kötetlensége, szabad mérlegelése, a kétszeri ítélkezés kizárása — megannyi fontos kívánalom — szóvivőjének szerepében kívánt mutatkozni mindenkor. A felsorolt elveket a XVIII—XIX. század ! polgári forradalmai tűzték zászlójukra és ígér- | ték azok megvalósítását, de természetesen nem mint doktriner teoretikus célkitűzéseket, hanem mint az addig érvényben volt büntetőeljárásnak az eltörlését és helyettesítését. Abból az időből származnak ezek az úgynevezett elvek, amikor az ellenkezőjük még élő, szörnyű, véres valóság volt. Szembefordulást jelentettek a nyomozó per, az inkvizíciós per tényeivel, azzal, hogy ugyanaz legyen egy személyben a per nyomozója, vádlója és bírája, hogy az eljárás titokban folyjék, olyannyira, hogy maga a vádlott se tudja meg, ki mivel vádolja, ki miit tanúskodott ellene. Szembefordulás volt ez azzal a rendszerrel, amely nem ismert nyilvános tárgyalást és bizonyítást, amely írások alapján ítélkezett, kötött bizonyítási szabályok szerint, nem törődve az igazsággal, tisztára formális alapokon, minden igazságszolgáltatás megcsúfol áslaképp en. S'zernbefordulást jelentettek ezek az úgynevezett elvek azzal a rendszerrel, amely a kínvallatást szabályszerű eljárási eszköznek tekintette és a kínvallatással kicsikart beismerést a bizonyítékok királynőjének. Megtagadását annak a rendszemek, amelyben a vádlott személyiségét vesztett eljárási tárgy volt a titkosság leple alatt működő felelőtlen és lelketlen brutalitás kezében, védtelen áldozata az elnyomó, kizsákmányoló osztály korrupt szakközegeinek. „ Amikor az elnyomott tömegek szembefordultak ezekkel a realitásokkal és e szörnyűségek megszüntetését kívánták, valóban nem teóriákat hajszoltak. És a forradalmak sem követtek ködös elméleteket, amikor e kívánalmakkal számalva, kialakították a büntető eljárás új módját, amely szakított az előbb emíített szembetűnően barbár intézményekkel és azokat az ismert módon helyettesítették más módszerekkel és eszközökkel, amelyeket azután az előbb említett elvek megva 1 ósu 1 ásaképpen kívántak ünnep éltetni. Az 179Í. évi francia büntetőeljárással indult meg ez a folyamat, amely oda vezetett, hogy a XIX. század derekán már a legtöbb európai államnak megvolt a maga újrendszerű büntető perrendtartása. Szinte csak mi voltunk kivétel, mert nálunk csak 1896-ban' született meg, évtizedes előkészületek után, a most lornbtáirba kerülő büntetőperrend, amely azután az esküdtszéki törvénnyel együtt 1900-ban lépett életbe. Addig nálunk büntetőper rendtartásról szó sem volt, hacsak az abszolutizmuson belüli néhányéves időszakot nem vesszük annak, amikor itt is az osztrák büntetőeljárás volt hatályban 1853-tól 1861-ig. Ezelőtt a közbülső időszak előtt, de utána is úgyszólván légüres térben folytak a büntetőperek perrendi törvény nélkül. Előtte a feudáUs_megye és a központi hatóságok gyakorolták a skodást a 'legelmaradottabb, legreakc'ós; szokások alapján, függetlenül minden töréví május hó 18~án, pénteken. 596 vénytől, csupán az uralkodóosztályok érdeke és akarata szerint, azután pedig egy primitív tervezet, az úgynevezett sárgakönyv — így. nevezték borítékja sárga színe miatt — többé-kevésbbé megfogadott útmutatásai szerint, mert hiszen kötelező erővel nem bírt. Hogy milyen volt nálunk a büntetőbíráskodás tekintetében a közfelfogás még 1889-ben is, amikor pedig a bűnvádi perrendtartásnak már a harmadik javaslata is közkézen forgott* arra igen jellemző Mocsáry Lajosnak néhány megállapítása, amelilyel Grünwald Bélának »A irégii' Magyarország« című könyvére válaszolt. Grünwald többek között ezeket mondja könyvében a régi magyar igazságszolgáltatásiról: »A nép nagy tömegei, Magyarországon körülbelül 8—9 millió ember, kívül áll a törvényen, az aMaan kiszolgáltatja őket az uralkodó osztályoknak.« Más helyen megmondja, hogy »a paraszt nem ment emberszámba, életének nem volt semmi becse, vele szemben a nemesség élet és halál uira volt«. Ahol pedig az úriszékekről szól, a következőleg nyilatkozik: »Az uralkodó osztályok szociális hatalma abhan tetőzik, hogy a földesúrnak joga van bíráskodni oly esetekben is, midőn közötte s a paraszt között vitás kérdések keletkeznek, tehát fél és bíró egy személyben.« És mit felel erre a vádra jMocsáry? Hzt mondja: »A földesúr, vagyis rendesen az uradalmi ügyész meghívott három, rendszerint tekintélyes táblabírót, ezek voltak a tekintetes úri törvényszék ítélőbírái, törvényes ibizonyságuil jelen volt a járásbeli szolgabíró esküdttársával, egy megyei ügyész, mint a parasztnak hivatalból védője, az uradalmi ügyész, mint a panaszló földesúr képviselője, egy megyei mérnök, ha szakmájába vágó kérdés merült föl. A (földesúrnak nem volt bírói szavazata, az tehát, hogy a földesúr fél és bíró volt egy személyben, valótlan. A földesúr hívta meg a három táblabírót, de ezek legtöbb esetben oly tekintélyes és előkelő állású emberek voltak oly tisztességes emberek, kik előtt tisztelettel hajlott az uradalmi ügyész úr, kikhez presszió vagy vesztegetés nem fért. Megvárták igenis a »rangjukhoz illő« megvendégeltetést, erről gondoskodni volt a földesúr kötelessége, ezzel a teherrel kellett neki a pallosjog és úriszéktartás dicsőségét fenntartania. Nem annyira jog volt tehát, mint teher, nagybirtokhoz csatolt szolgalom, aféle rangosság ..« íme, ez volt a régi igazságszolgáltatás »védelme«. És Mocsáry még csak nem is állott reakciós politikus hírében, ellenkezőleg, nagyon is radikális politikusnak tartották. Egy időben elnöke volt a függetlenségi pádnak és józan, megértő nemzetiségi politikát hirdetett, amiért meg sokan egyenesen hazaárulónak kiáltották ki. Mire nálunk a! bűnvádi perrendtartás a megvalósulás stádiumába lépett, Európaszertie már régen tisztában! voltak azzal, hogy az új büntetőperrendtartások oly nagyratartott . elvei csak akkor valósulnak meg, amikor a hatalmon lévő burzsoázia érdekeit szolgáljak, amikor tehát a burzsoázia számára osztályprivilégiumot jelentenek, minden más esetben írott malasztnál nem