Országgyűlési napló, 1947. II. kötet • 1947. december 3. - 1948. február 13.

Ülésnapok - 1947-26

15 Az országgyűlés 26. ülése 1947. életének olyan szektoraiban, ahol mindig: a* halaid ás úttörője volt és ahol mindig- éppen az államtól való függetlensége révén tudta a fejlődést előbbrevkuni — mint például az iskolaügy terén — lassankint — hogy úgy mondjam — odáig züllött, hogy ez a függetlensége mindinkább megszűnt és az állami támogatás mértékének arányában vált teljes kiszolgálójává a múlt minden kormányrendszerének. Itt van például a sokat emlegetett egyházi iskolázás ügye. A debreceni református egyház iskolái évszázadok hosszú során át nevezetesek voltaik arról» hogy minidig, szinte azt • mondhatnám iá radikalizmus értelmében a haladás gondolatát vitték előre. De az első világháborút megelőző évtizedekben és a két világháború közt mit tapasztaltunk

11

? Azt, hogy bár megvolt az egyház tankönyvkiadás! joga, megvolt a külön iskolaszervezete, mégis ebben az iskolaszervezetben még a tankönyvkiadás terén is mindjobban azok az iniciativák kezdtek uralkodóvá válni,- amelyek az akkori államhatalom parancsszavát képviselték. Azt mondhatjuk, hogy 1895 után az egyház mindinkább reakcióba szorult! és még a bethleni korszak bizonyos liberálisabb éveiben is lassankint a visszafelé haladás' vezérszerepét vették át az egyházak. Itt ismét csak jelképesen utalok valamire, arra tudniillik, hogy amikor kialakul az irodalompolitikái • harc, akkor azt várta volna az ember, hogy ha már az államhatalom bizonyos politikai rezonból az akkori radikális irodaimii mozgalmak ellen foglal állást és a hivatalos közoktatásügyön belül támogatja a modern haladás tendenciáját magában hordozó radikális irodalom elnyomását, akkor legalábbis a protestáns egyházak ezt az irodalmat valamiképpen védelmükbe vegyék. De mit tapasz- y taltunk? Azt, hogy az egyházi isk ólak öiny vek ' iSiokkal inkább reakciósabbak voltak, — nem mai szemmel, hanem akkori* szemmel nézve — mint a hivatalos állami iskolakönyvek. Emlékszünk például nagyon jól arra, hogy a református egyházban — nem beszélek itt a római katolikus iskolákban használt irodalomtörténeti tankönyvekről, nem is érzem magam nagyon illetékesnek — mondom emlékezünk éppen a református iskolákkal kapcsolatban arra a nyilatkozatra — és itt ilfietlékesxiek érzem magáim» — hogy amikor már az állami iskolákban például az a bizonyos mégiscsak enyhébb ellenzéke az egész modern irodalomnak, a Pintér-féle felfogás már elfogadott volt és már tanították a Pintér-féle irodalomtörténetet, akkor az egyházi iskolákban még minidig az 1929-es álláspont érvényesült. Amikor pl. Adyval kapcsolatban az állami iskolákban már nem volt tapasztalható ez a túlzó visszautasítás, akkor az egyházi iskolákban#még mindig kitartottak aa »Apage satanas« jelszó mellett. Ez vonatkozott azután minden egyházi iskolára: tiltakoztak még az ellen is, hogy a diákság egyáltalán tudjon arról, hogy Ady Endre mégiscsak élt a világon. Ez természetesen ugyanúgy megvolt a római katolikus iskolák* ^ ban is. (Felkiáltások a néppárton: Túlzás! — ORTÜTAY Gyula miniszter: Teljesen igaz!) En ténykérdésben nem vitatkozom az urakkal. Nem lényeges, csak jelképnek hoztam fel, mert hiszen nem erről vitatkozunk és én ennek éppen jelképes jellegét szeretném kidomborítani. Amennyiben azonban az urak túlzásnak évi december hó 4-én, csütörtökön, «. 1" •minősítik, (ORTUTAY Gyula miniszter: Ez ( ténykérdés!) behozhatom a könyvtárból az öszszes egyházi iskolák tankönyveit, felolvashatom belőlük az idevágó részeket, s meg tetszenek látni, hogy nem túlzás, amit állítok. A fokozat ugyanis ez volt: a Pintér-féle tankönyv, a római katolikus „iskolában használt irodalmi tankönyv és — sajnos ezt meg kell állapítanom — a református iskolában is, használt tan: könyv. Az, hogy ez idővel egy kicsit módosul és azután mégis a közvélemény nyomására bizonyos liberálisabb engedményeket tettek ezen a téren is> csak azt jelenti, hogy igenis a reakció éppen azzal, hogy túlságosan jogaiba iktatta, szinte azt mondhatnám, politikai hatalommal ruházta fel az egyházakat, a politikai befolyás lehetőségét biztosította nekik» az egyházak eredeti funkcióját, ténykedését megrontotta. Az volt ugyanis a helyzet, hogy az addig szinte népi egyháznak számító, — hogy úgy mondjam— szinte plebejus-jellegig református egyház akkor züllött egy nagyon kisrétegű és mindig a reakciót képviselő középosztály egyházává. Ezt nem én állapítom meg, hanem objektív történetírók, akik figyelemmel kísérik az egyházi élet fejlődését. Ezek mutatnak rá arra, hogy igenis az egyházakat ez a két dolog rontotta meg: egyrészt az, hogy túlsók részt vállaltak a kapitalizmusban az egyházi vagyon révén, — és természetesen így érdekazonosság fejlődött ki a már megmerevedő és nem alkotó, hanem a maga megszerzett jogait védő liberálkapitalista rendszerek politikája és az egyházak közt — másrészt pedig a politikai szektorban túlságosan nagy támogatói, kiszolgálói voltak a hivatalos államhatalomnak. El sem tudom képzelni, a lelkiismereti szabadságot egy olyan egyházban, amely anyagilag majdnem száz százalékban függ az államhatalomtól. El sem tudom képzelni azt, hogy állami pénzen fizetett lelkipásztorok, — hogy megint csak a saját egyházam területén maradjak — vagy pedig tanárok, habár felekezeti jellegű iskolában is, valaha is megengedhessék maguknak azt a luxust, hogy ők á hivatalos és az akkori rendszerhez illő reakciós állásponttól eltérjenek. Ez a tiszta igazság és ez vonatkozik mind az egyik, mind a másik felekezetre. Az egyháznak és az államnak ez a — majdnem azt mondhatnám — kényszerházassága mindinkább az egyházak számára vált károssá. Utóvégre is nem lehet védeni az egyházi éra túlságosan állami büdzsére hangolt költségvetését, az egyházi Vagyon kapitalista kezelését . azzal, hogy ezeket' az összegeket nemes és eredeti egyházi célokra fordították. Nem lehet az egyházi nagybirtokok^ jellegét azzal védeni, hogy azok tulajdonképpen nem magánkézen vannak, azok egvházi célokat szolgálnak, szent célokat szolgálnak. Nem lehet ezt tenni azért, mert abban az egész korszakban úgy festett az egész dolog, mintha az egyházak gondjairacéljaira kapott vagyont, — majdnem azt mondhatnám — mannát, szinte tezaurálni akarták volna. Éppen ez^ a tén^, hogy az egyházi vagyon ilyen tezaurált manna volt, mutatja, hogy e vagyon maga is kapitalista jelleget öltött fel és ezért kellett mindeii további demokratikus fejlődés reakciójának innen kikerülnie. Csak nem méltóztatnak azt gondolni, hogy az . 1895:XLIII, te, amely maga is hivatkozik arra, hogy az addigi történelmi fejlődés konzekvenciáit vonta le abban az időben» egyszer és min-