Képviselőházi napló, 1939. XIX. kötet • 1943. december 10. - 1944. november 9.

Ülésnapok - 1939-353

Az országgyűlés képviselőházának 353. ülése 1943 december 10-én, pénteken. 19 vetkeztében ezekben a vonatkozásokban, ha ebben a pillanatban jegyrendszerre gondolnánk, tulajdonképpen a gyakorlatban nem érvényesíthető rendszert próbálnánk kiépíteni. Es ugyanez a véleményem arról a kérdésről is-.. (Piukovich József: Ez liberális felfogás!) dehogy liberális felfogás ez, ez a reális felfogás ez, ... ez a felfogásom arra vonatkozólag is, hogy vájjon lehet-e, vagy nem a cipőellátás tekintetében a helyzet komoly, radikális javulását elérni. Akceptálom, hogy Kúnder képviselő úrnak igazsága lehet és ki merem mondani azt a véleményemet, hogy valószínűleg igazsága is van neki akkor, araikor arról beszélt, hogy a bőrellátás nehézségeit talán az is okozza, hogy túlontúl nagy biztonsági százalékkal kíván egy hatóság ebben a vonatkozásban diszponálni. Ennek a hatóságnak a gesztióit azonban tulajdonképpen ugyanolyan mértékben nehéz közvetlenül érinteni, mint mikor sajátlagosan azon a munkaterületen dolgozik, amely munkaterület vitelére sokszáz év óta a hatóság be van állítva. A gazdasági és hitelélet rendjének biztosítása, valamint az államháztartás rendjének helyreállítása, az a három cél, amelynek eléréséhez ez a törvény, mint már számos elődje 1931-től, a kormány kezébe felhatalmazást kíván adni. Azok közül a célkitűzések közül, amelyek magában a törvényben is benne foglaltatnak, az államháztartás rendjére vonatkozó intézkedésekről az előttem szólott képviselő úr nem szólt semmit sem. De mivel úgy érzem, hogy mielőtt az ő beszédé nek egyéb pontjaira rátérnék s a magam felfogását kifejteném, kötelességem ez utóbbi kérdést illetőleg, egy nagyon fontos szempontot idehozni, annál is inkább, mert úgy érzem, hogy ezzel valóban egy elsőrendű közkötelességet teljesítek — ezt teszem. Imrédy képviselő úr appropriációs beszéde egy részében foglalkozott — ha jól emlékiszem — ezzel a kérdéssel és azt mondotta, hogy a kormány korábban többször is megígérte a vagyonadó megismétlését, vagy új rendszerbe foglalását és számonkérte tőle azt, hogy vájjon miért nem teljesítette ezt a kötelességét., Ügy tudom, hogy a pénzügyminiszter úr ebben az irányban többször nyilatkozott és hangsúlyozta, hogy ez a kérdés kivizsgálás alatt áll, mert korántsem olyan egyszerű, hogy gyors intézkedéssel meg lehetne oldani. De hogy ez valóban így van, annak bizonyítására szeretnék a mélyen t. Ház előtt egynéhány számot citálni, amelyek meg fogják világítani a kérdés mélyreható jelentőségét, az egész magyar közgazdaság szempontjából való sorsdöntő fontosságát. Ezek a számok óva intenek majd attól, hogy a vagyonnak esetleges újabb megterhelését kizárólag egyoldalú politikai célok szolgálatába állítsuk be. Mélyen t. Ház! Hogyan szokta érdemben a háború negyedik vagy ötödik éviében az államháztartás előteremteni azokat a fizetési eszközöket is, melyeket a vagyon megterhelésével akar a maga, illetőleg az államkincstár számára megszerezni. Nem teheti máskép, első sorban a jövedelmeket veszi igénybe. A jövedelmek feleslegeit kényszeríti arra az útra, hogy vagyonadó formájában az államkincstár iszámára leadassanak. Aki azonban ezeket a ikérdéseket közelebbről szemügyre veszi, az tulajdonképpen sokszor komoly aggodalommal kénytelen megállapítani azt, hogy a magyar államháztartás az itt meglévő, a magyar nemzetgazdaságban tároló gazdasági erőket, vagyonokat és jövedelmeket, milyen mértékben vette máris igénybe, hogy itt a feszültség milyen nagy és gondolkodnia kell azon, hogy vájjon célszerű-e, indokolt-e, megengedhető-e, hogy még tovább feszítsük a húrt. (Rassay Károly: Most készítik elő a feszítést, jó lesz vigyázni!) Attól függetlenül, sőt éppen azért elmondom a magam véleményét. 1941-ben az államkincstár, valamint a közületi háztartások az egész nemzeti jövedelemnek kerek számban kb- 36%-át vették igénybe egy esztendőben. Ez az arányszám 1942-ben 44%-ra nőtt és 1943-ban az emelkedés akkora volt, hogy már az 50%-ot érte el a nemzeti jövedelemből az állami célokra igénybevett öszszegek arányszáma. Ahol azonban a nemzeti jövedelmet ilyen mértékben terhelik meg, ott nyilvánvalóan egyfelől mindig meg kell fontolni, hogy vájjon tovább menjünk-e vagy sem, s ne az államhitel bizonyos formáival szerezze meg az állam a még szükséges anyagi eszközöket, másfelől annak indokolt és jogos volta, hogy a kormány számára megadjuk azt a felhatalmazást» amelynek kereteben esetleg hirtelen fellépő jelensége.k esetén azonnal és gyorsan tud intézkedni,'még jelentős égteljesebbé teszi. Mélyen t. Ház! Azoknak a kérdéseknek a vonalában, amelyek a gazdasági és a hitelélet •rendjével függnek össze, az előttem szólott képviselő úr azt a gondolatmenetet követte, hogy szólt a termelés problémáiról, külön a bányászat és külön az ipar kérdéseiről s azután kevésbbé a mezőgazdaság néhány problémájáról, érintette az árpolitikát és fejtegetéseinek középpontjába részben azokat az elgondolásokat tette, amelyek a valódi, a szó komoly értelmében vett gazdasági csúesminiszteri állás működtetésére, szervezésére vonatkoznak. Mélyen t. Ház! Ami az első gondolatkört illeti. Kunder képviselő úr perbe szállt azzal az állításommal, amelyet a múlt hét folyamán itt a Házban elhangzott beszédembe szőttem bele, hogy a széntermelés mennyisége kerek számban száz százalékkal nőtt fel pár év alatt. Természetesen igaza van a képviselő úrnak abban, hogy aszerint, amint különböző értéket fogadok el bázisértéknek, nyilvánvalói módon a százalékszámítás eredménye máskép alakul, de valamit azért mégis kell csak vele szemben hangsúlyoznom, mégpedig azt, hogy sohasem lehet semmi körülmények között a mérőszámok számításánál, a fejlődés megállapításánál kiindulni olyan értékekből, amelyek egy országban csúcsértéknek veendők. A képviselő úr minden bizonnyal jól megnézte azokat a táblákat, amelyek alapján az imént állításaimat cáfolni kísérelte meg, de elfelejtette megnézni az 1929. évi széntermelés mennyiségét, amely valóban egy konjunktúracsúcsnak volt a számértéke, amikor Magyarország széntermelése körülbelül 90 millió métermázsát tett ki. Egészen elemi dolog az, hogy sohasem szabad a csúcsértékből kiindulni, s ha a képviselő úr talán nem tudná, kénytelen vagyok őt informálni abban a tekintetben, hogy bár 1929 után a széntermelésben valóban depresszió következett be, ez a depresszió éppen a széntermelésben korántsem volt akkora, mint a magyar