Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.
Ülésnapok - 1939-314
216 Az országgyűlés képviselőházának 314, sárló, milyen üzletbe megy be. De a zsidóházb irtok-kérdés elintézése szántén esedékes, azután (Meskó Zoltán: A cselédkérdés!) a zsidó résEvényvagyon, a zsidó kézben lévő hadiüzemek, stb., a háztartási alkalmazottak kérdése,, szintén halaszthatatlan. A zsidó ingótőke niegrendszebályozásának kérdése, a zsidó háborús nyereségek és szerzemények kérdése szintén sürget. Ezt még ma is el lehetne intézni és az újabb vagyonok keletkezése szempontjából szintén el kellene intézni. A zsidókérdéssel kapcsolatbain van még egy kérésem. Ez aiz, hogy a belügyminiszter úr a zsidókérdést ne intéztesse el a honvédséggel, hiszen a belügyminisztérrumnak vannak eszközei arra, hogy a zsiidókérdést megoldja, hogy megcsinálja az elkülönítést^ ha akarja, ne_ hárítsa azonban ezt a feladatot a honvédségre. Ez szuggerálja belém azt a gondolatot, hogy a belügyminiszter úr tulajdonképpen nem akarja a zsidókérdést úgy végrehajtani, ahogyan azt a nemzet és maga a kormányzt is kívánja. Az általaim előbb felolvasott idézet, amely szerint ráérünk még a világnézetekről vitatkozni, majd, ha megnyertük a harcot, azt mutatja, hogy a belügyminiszter úr ebben a kérdésben egészen más álláspontot foglal el, mint a kormány. Ebből az következik, hogy ő a nemzetiszoioiialista állásfoglalást esetleg majidl a háború utánra akarja hagyni. Ezzel szemben az igazi és alapos megoldás az, amely az ellenkezője volna. Háborús vezetésünknek éppen az a baja, hogy nem előre álltunk a nemzetiszocialista alapra és éppen! emiatt van baj most a magyar közéletben és a hadviselés terén is. Ez a jelszó: Mindent a honvédnek. Ennél szentebb jelszót senfei sem vehet szájára. A magáim részéről is csaik azt mondhatom, hogy mindnyájunknak mindent el kell követnünk, hogy a honvédről való gondoskodás olyan legyen, amilyent ez a nemzet a harctéri szolgálatot teljesítő honvédnek egyáltalán nyújtani képes. Azt szeretném azonban, ha ess a szellem nemcsak beszédekben nyilvánulna meg, hanem a valóságba is átmenne, és nagyon kérem a kormány igen t. tagjait ne nyilatkozzanak, ne tegyenek olyan igereteket, amelyek betarthatatlanok. E tekintetben idézem a honvédelmi miniszter úrnak a Tábori Újságban megjelent nyilatkozata két mondatát, amellyel azt bizonyítja, hogy ő feltétlenül el van telve a gondoskodás szükségességétől és munkájától, azonban olyan szavakat talált használni, amelyek betarihatatlanok, amelyek nem szülhetnek jó vért. A nyilatkozat egyik mondata így hangzik (olvassa): »A hadiárvák és hadiözvegyek sohase fognak olyan helyzetbe jutni, hogy elhagyatottaknak és veszteseknek érezzék magukat.« (Egy hang a szélsőbaloldalon: Mindlig azok voltak!)^ El tudunk képzelni olyan árvát, aki ne érezné magát vesztesnek 1 ?. Akármit követ el a kormányzat, vesztesnek kell, hogy érezze magát. Itt van azonban a másik mondat, amely így hangzik (olvassa): »Egyetlen harcoló honvéd hozzátartozója sem fog hiányt szenvedni az ellátásban«. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Erről beszélherünk!) Ez megint egy olyan Ígéret, amely sajnos, a mai körülmények között betarthatatlan. Akármennyire szivén viseli is a honvédelmi miniszter úr honvédeink és a hozzátartozóknak érdekeit, ezt az igéretét a mai viszonyok között sohasem tudja betartani. T. Ház! Szóvá akarok tenni egy olyan jelenséget» amely ajzt mutatja, hogy még nem ülése 1942 november 25-én, szerdán. ment át a vérébe az egész (kormányzatnak a honvédről való gondoskodás sem. Magam vol; tam szemtanuja november 13-án a Nyugati pályaudvaron egy honvédekkel kapcsolatos esetnek, amelyet feltétlenül szükségesnek tartok itt elmondani, azért, hogy ezt a sérelmet azonnal orvosolják, mert meg vagyok győződve róla, hogy erre megvan a mód és ez meg is fog történni. Amikor a szegedi gyors indulása előtt néhány perccel kiérkeztem ;a pályudvarra, tumultust láttam. Láttam, hogy honvédek vitatkoznak a vasúti altiszttel s hallottam, amint az altiszt ezt mondja: Kérem, nem érvényes erre a maguk jegye, tessék leszállni, ez Arpád-rendszerű gyorsvonat. A honvéd erősködik: Kérem, rajta van a menetlevelemen, hogy gyorsvonatra érvényes., Sajnálom, a rendelet az rendelet, tessék leszállni! — válaszolja az altiszt. Megjegyzem még, hogy ez az Árpád-rendszerűi gyorsvonat nem egyetlen motoros kocsiból áll, mint a Léirendszerű, hanem egy motorvontatású négyöt Pullmann-kocsiból álló rendes gyorsvonat, csa,k kisebb a szerelvénye, mint a többi vonatnak- (Paczolay György: Nagyon szomorú eset!) A honvédek vitatkoznak, egyikük ezt mondja: Reggel óta Pesten járunk, most délután öt óra van és a következő vonat reggel 7 óra 42 perckor indul, hagyják, hogy ezzel mehessünk, •mert van hely! Valójában, nemcsak állóhely, hanem egész sor ülőhely is volt ezen a vasúti szerelvényen, én magam állapítottam meg. A vasúti alkalmazott nem engedett, mert utasítása van. Közben természetesen a honvédek részéről elkeseredett megnyilatkozások történnek. Az egyik ezt mondja: így bánnak a magyar honvédekkel itthon? A németek nem így csinálják! A másik elkeseredésében már így szól: Aki engem leszállít, abba belevágom a bajonettemet! Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok hangzanak el. Az altiszt végül, amikor látja, hogy nem tud boldogulni velük, >megy a katonai karhatalomért. Megjelenik a katonai karhatalom és az altiszt igen udvarias, de erélyes hangon: Parancs, parancs, tessék leszállni! — szóval leszállásra kényszeríti a honvédeket. S a szegény honvédek kezdenek egyenkint lesomfordálni a vonatról, ahol az ülőhelyek és folyosók álltak teljesen szabadon. Köztük egy sebesült honvéd is. Vonulnak le s velük együtt az a honvéd, aki az előbb olyan nagyhangúaii mondta, hogy majd a bajonettet fogja használni, szintéim szégyenkezve vonul lefelé. Akkor egy olyan megrázó eset történt» hogy még ma is elszorul a torkom, ha rágondolok. Egy úriasszony felállt és zokogva mondta: Urak, hagyják a honvédeket fent a vonaton, inkább Szegedig állva utazom, de ne bántsák a honvédeket! Egy fejíklendős öreg parasztasszony sírva borult le a padra és azt hajtogatta: Az én uram is tíz hónapja kint van! Amikor ezt láttam, szükségét éreztem annak, hogy közbelépjek- A szolgálattevő tiszt azonban azt válaszolta, nem tehet semmit, ha a rendelet így szól. S kissé indulatosan még hozzátette: Kérem, ha a közönségnek annyira a szívén fekszik ez, adják össze a honvédeknek az útiköltséget! Az egyik honvéd, aki hallotta ezt a beszélgetést, felkiáltott: Azt hiszi az úr, én koldus vagyok? En magyar honvéd vagyok és 14 napi szabadságra jövök a frontról! T. Ház! A szabadságos honvédek így veszíthetnek el egy egész napot a szabadságukból azért, mert a rendeletek kiadásánál nem gon-
