Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-314

Í86 Àz országgyűlés képviselőházának SÍ4. elfelejtve;, a lényegieisre szögezzem tekintetemet. Nem tudok eléggé hálás lenni a Gondviselésnek azért, hogy belső szubjektív értékelési rendszeremnek ezt ia mellékes körülményektől nem zavart felülvizsgálatát megengedte. Mélységesen rezonál 'bennem még nia is mindaz az élmény, amin a harctéri szolgálat néhány hete alatt átmentem és amikor, néha nagyon keservesen fái. nem mint egyénnek, hanem mint magyar embernek az, amit itthon látóik és hallok, akkor fel-fel kél bennem annak a tisztább, frissebb levegőnek emléke, asmely ott kint a magyar honvédek, tisztek és legénység között egyaránt körülvett és feltámad bennem a vágy, hogy ezt a levegőt valahogyan átazívjam ide, még akkor is, ha nem mint enyhén simogató szellő tódulna be az országba, hanem tisztító, de nem pusztító szélvész alakijában. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nagy a különbség a front és az otthon légköre között. Az egyik, ezen az oldalon ülő képviselőtársunk friss élmények hatása alatt, amelyeket hosszú hónapokig tartó vitézül és eredményesen végigküzdött harctéri tartózkodása folyamán szerzett, talián a frontkatona kissé nyers őszinteségével mutatott rá ezekre a különbségekre. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Éljen Andréka!) Sokan türelmetlenül hallgatták, mert bizonyára nem tudták, hogy alig két héttel e beszéd elmondása előtt a mi tiszteletreméltó képviselőtársunk a nap minden pillanatában farkasszemet nézett a halállal, talán mert nem tudták, hogy az első világháborúban való részvétele ellenére önként vállalta a szoDgálatot és ebben a háborúban szerzett medáliák díszítik mellét. Türelmetlenül hallgatták, mert kifejezésmódját nem találták eléggé szalonképesnek, pedig csak egy keserű igazságot mondott meg, azt, hogy lelki és anyagi téren egyaránt az itthoni társadalom törődése a fronttal, bár az utóbbi időben örvendetes javulás tapasztalttuató és a háborús küzdelemben állás tudata egyre szélesebb körökben és. egyre mélyebben hatol be a magyar közgondolkodásba, mondom, az itthoniak törődése a fronttal még mindig nem ér fél ahhoz a minden erkölcsi és fizikai erőtartalékot igénybevevő helytálláshoz, amelyet egy állig felfegyverzett nagyhatalom hadseregével való küzdelem jelent, egy olyan hadsereggel, amelyet a nehéz helyzetbe került politikai vezetés elképzelhetetlenül irgalmatlan és kegyetlen módszerekkel hajszol újra meg újra elkeseredett rohamokba. Az itthoni ember, aki nem^ járta meg a harcteret, természetesen úgy látja, hogy a társadallom élete egyre jobban a harcoló katona szolgálatára hangolódik át. Van benne valami! Elismerem, hogy az a szubjektív érzés, hogy sok minden történik a, harcoló katonáért, nem alaptalan, de amit mi idehaza teszünk, az még mindig édeskevés ahhoz képest, amit tennünk kellene, nemcsak a harcolló katonáért önmagáért, (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) hanem azért is, hogy az egész nemzet és különösen a felnövekvő generáció ránevelődjék arra, hogy a háborús harckészségnek és az áldozatok vasalásának örömében állhat csak elő az a megújult magyar nemzet, amely válóban be tudja majd tölteni történelmi hivatását. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldaíon.) A frontkatona ennek hiányát érzi, amikor hazajön, mert saját személyes tapasztalatából és élményeiből már tudja, millyen óriási teljesítményekre van szükségünk, hogy mint nemzet megálljuk a helyünket. Már tisztán lát. Tekintetét már nem hjomályosítja el az itthoni ülése 194È november ÈS-ên, szerdán. atmoszférának sokszor délibábokba átcsapó tükrözése. Ezért nem kell csodálni, ha úgy érzi, hogy az ő magasabb erkölcsi életszemlélete mögött az otthon még elmaradt. Ezért keserű annyi szabadságos és a frontról megjött katona, ha hazaérkezik és bevallom őszintén, amikor megérkeztem és különösen, amikor láttam a két orosz bombatámadás erkölcsi hatását, amikor láttam a gyávaságnak és az önzésnek néhány torz figuráját, akkor magam is ugyanilyen keserű pillantásokkal szemléltem az otthon életét. Nem véletlenül kezdtem felszólalásomat a front és az otthon eme alapvető problémájának megvilágításával. Több okom volt rá. Az első és legőbb ok az, hogy úgy éreztem: amikor a nemzet választott törvényhozása az évenkint szokásos nagy politikai számvetésbe belefog, akkor az ellenzéki oldalról elhangzó első szónak is a tiszteletadás szavának kell lennie az iránt a szellem iránt, amely kint a Don partján őrködik a magyar érdekeken és a magyar becsületen. (Élénk helyeslés és taps a Ház minden oldalán.) De voltak más okaim is. Ezek közül az egyik személyes jellegű. Az a politikai hírverés, amely a legtorzalbb formában dúl most idehaza, heteken át terjesztette szerény személyemről azt a hírt, hogy a frontról lelkileg összeomolva tértem haza, lelkileg összeomolva abban •. az értelemben, hogy politikám helytelenségéről meggyőződtem és e politikai romokon keseregve, revideáltam nézeteimet, megtértem az egyedül üdvözítő konszolidáció lelki berkeibe és felkínálkoztam a rendszer szolgálatának. (Felkiáfások jobbfelől: Nem hallóttuuk semmi ilyent! — Zaj a szélsőbaloldalon. — Egy hang a> szélsőbailoldalon: Sohasem hallanak* semmit! — Elnök csenget.) Sajnos. Magyarországon minden ostobaságot elhisz az emberek egy része és így kénytelen vagyok a tanácskozás idejéből pár pillanatot annak szentelni, hogy a legkategórikusabban megcáfoljam ezt a híresztelést. Éppen az a körülmény, hogy kiszakadva az otthoni környezetből ós — hogy ezt a kifejezést használjam — néhány hétig az élet és a halál mesgyéjén járva, a sallangokat elfeledve' a lényeget láthattam meg, meggyőzött arról, hogy lényegileg pölitikánkbam a helyes utat jártuk és hogy az a programm, amelyet barátaimmal együtt felállítottunk, életképes, sőt szerintünk egyedül életképes kibontakozási út a magyarság számára, (Ügy van! Úgy vain! a szélsőbaloldalon.) De megláttam ugyanakkor azt is, hogy különös erővel kell hangsúlyoznunk progr a rumunknak egy már-már elfeledett vonását, nevezetesen azt, hogy pártunk megalapításával nem azt a célt szolgáltuk, hogy egy újabb széttagoló politikai csoporttal gazdagítsuk a magyar politikai mezőnyt, hanem hogy egyesítő gondolatokat vigyünk be a magyar köztudatba és egy nagy magyar találkozás útját egyengessük a korszerű fejlődési, a magyar és keresztény hagyományok örök értékeinek egyesítésével. (Taps a szélsőbbloldalon.) Megtanultam azt is, hogy fajtánkat,, országunkat még jobbatn és magunkról még jobban elfeledkezve kell nemcsak szeretnünk, hanem szolgálnunk is (Ügy van! Ügy van!) s hogy tnem számítunk egyenkint sem én, sem önök, és hogy életünknek célja, hogy azt teljesítsük ki, azt állítsuk az isteni gondolatnak, a szépnek, a jónak, az igaznak a szolga-