Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-294

30 Az országgyűlés képviselőházának 294." ülése 1942 október 15-én, csütörtökön. hatósági és képviselőtestületi tagoknak ïromoly része — pedig ezek többségben vannak, — odiózus teheniek tartja ezt a jogot. Nagyon jól tudjuk, micsoda nyomások, micsoda befolyások alatt ke/11 lefolynia egy választási harcnak s milyen odiózus szerep .iut a választónak, amíg keresztülmegy egy ilyen választási küzdelmen. Merem állítani. Ezért különösen a mai háborús időkben a komoly rész belátja, hogy ezzel a joggal élni nem kívánatos. T. Ház! Ha a különböző' szelekciós formákat nézzük, felmerülhet még egy gondolat, a szindikalista felfogáis, amelynek értelmében a tisztviselők maguk közül választják ki a magasabb állásra az új tisztviselőt. Ez a rendszer azonban a gyakorlatban mem vált be s róla a magyar közéletben szó sem esett. Komolyan kell azonban beszélnünk amellett, egy kérdésről, amely a kinevezés es rendszernek bizonyos korrekcióját, vagy helyesebben biztosítékát képezheti, ez pedig a nreszelekeió kérdése. T. Ház! A tudományos preszelekció kérdésében már a magyar közigazgatási jog is tett bizonyos intézkedéseket, bár a kérdés tökéletesen megoldva nincs. Ez a kérdés azonban talán most kevésbbé tartozik ehhez a törvényjavaslathoz. Inkább kellene beszélnünk egy másik preszelekciós kérdésről, a jelölési rendszerről, amelyet a törvényjavaslat mellőzött, sőt továbbmenően a törvényjavaslat még a pályázatot is elejti, mint kötelező feltételt és a kinevezőt feljogosítja arra, hogy adott esetben az állást pályázat nélkül tölthesse be. T. Ház! Azok az indokok, amelyek ezt a törvényjavaslatot icle hozták a Ház elé, azt is szükségessé teszik, vizsgáljuk meg, vájjon nem volna-e helytelen minden korlátozás és minden olyan tény, amely a kinevezést megnehezíti, meglassítja. Különösen felmerül a kérdés ma, az országgyarapodás utátn és országgyarapodás előtt, vájjon nem szükséges-e, hogy a kinevező faktor minden gátlás és késlekedés nélkül tölthesse be az állást és állíthassa a megfelelő embert a megfelelő helyre. Ezt a célt oedig a kijelölés rendszerének beállítása csak akadályozná. A végleges reformban, amidőn nyugodt időkben, nyugodt kormáinyzásnak nézhetünk elébe, talán lehet majd beszélni arról, hogy bizonyos kor

: rektívum, vagy korlát gyanánt a kinevezési rendszer mellé beállítsuk-e és milyen formában állítsuk be a jelölés rendszerét. De beszélnünk kell, t. Ház arról is, helyes-e vájjon az a rendszer, amelyet a kinevező személyére vonatkozóan foglal magában a törvényjavaslat. A javaslat szerint a kinevező a belügyminiszter, bizonyos kivételektől eltekintve. Ha a külföldi példákat nézzük, azt látjuk, hogy a kinevezési jog a legtöbb államban megoszlott: fontosabb állásokra az államfő, kisebb jelentőségű pozíciókra pedig a belügyi kormányzat fejie mevez ki. Én azon az állásponton vagyok, hogy a kinevezési jog azt illesse meg, akinek munkatársai lesznek a kinevezettek, akikért a kinevező felel. Ez pedig' a belügyminiszter úr. Tekintettel arra, hogy az autonóm közigazgatás úgyis csak a középfokig jut el, tehát az alsó és másodfokú, illetve középfokú ügyintézést végzi, semmi oka nincs annak, hogy a kinevezés jogát a belügyminiszternél magasabb faktornak adjuk, sőt helyeslem azt, hogy —- amint a törvényjavaslat mondja — kisebb állásokra a polgármester, illetve a törvényhatóság első tisztviselője nevezhet ki, illetve a községi jegyzőnél ugyanezt a jogot a belügyminiszter átruházhatja. • T. Ház! A kinevezéses rendszer behozatalánál, amelyet nézetem szerint az ország közvéleménye helyesel, sokkal nehezebb és a tisztviselői kar szempontjából fájóbb pont az áthelyezési jognak a törvényjavaslatban történt statuálása. Ez a jog azonban természetes következménye az országgyarapodás által előállott helyzetnek. A közigazgatásban rendet kell teremteni, már pedig áthelyezési jog nélkül ez a rendcsinálás nem képzelhető el. (IIgy van! Úgy van! jobbfelöl.) Tűrhetetlen állapot, hogy egyes törvényhatóságokban vagy egyes városokban két vagy három vezetésre alkalmas tisztviselő " legyen, akik egymás nyugdíjazására várnak, akkor, almikor egyes törvényhatóságokban hiányzik a vezetésre alfcalmas tisztviselő. Ezt a kérdést már a, világháború előtt kellett volna megoldani, mert-már akkor láttuk, hogy egyes törvényhatóságokban egy fiatal alispán mellett az a vezetésre alkalmas kiváló főjegyző — hogy úgy mondjam — elsorvadt és együtt mentek nyugdíjba. Pedig mi nem vagyunk olyan gazdagok tisztviselőkben, különösen most, amikor megnagyobbodtunk, hogy parlagon hevertessük a tehetségeket. Ez is olyan kérdés, amellyel kapcsolatban a végleges reformnál, amikor már^.a rendcsinálás megtörtént, bizonyos korrektivumokat, bizonyos korlátozásokat állíthatunk fel, a imiai helyzetben azonban meg- kell adni a miniszternek ezt a jogot. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban azonban legyen szabad a belügyminiszter úr figyelmét felhívnom egy dologra. Mi a kinevezési jognak és különösen az áthelyezési jognak a törvénybe való felvételével az autonóm tisztviselőktől bizonyos jogot vettünk el: elvettük a helybenmaradás jogát. Ezzel egy

1 nívóra hoztuk őket ebben a kérdésben az állami tisztviselőkkel. Ha azonban az állami tisztviselőkkel hasonló helyzetbe hoztuk őket, akkor egyenjogosításuk más vonalon is indokolt, akkor indokolt az autonóm tisztviselőknek az állami tisztviselőkkel minden tekintetben való egyenjogúsítása. Ezért felhívom a belügyminiszter úr figyelmét arra, hogy talán nem volna megoldhatatlan a közigazgatási reformtól függetlenül is az autonómiai tisztviselők státusának rendezése. A miniszterelnök úr beimiutatkozó beszédében azt mondotta a közigazgatási reformról, hogy azonnal megvalósítja, azt, ami sürgősen szükséges, ha jól emlékszem, ezeket a szavakat is használta: ami a lelkek megnyugtatására szükséges. Azt hiszem, a magyar autonómiák tisztviselői karának — amely igazán hivatásának magaslatán áll —- megnyugtatására, elégedetté tételére sürgősen szükséges, hogy státusa rendeztessék. En nem is látom annak akadályát, hogy ez a státusrendezés a végleges közigazgatási reformtól függetlenül megtörténjék. T. Ház! Nem akarok hosszasan foglalkozni ezzel a kérdéssel, amelyet a Ház többsége, azt hiszem, ugyanebből, a szemszögből ítél meg, egyet azonban befejezésül hangsúlyozni kívá; nok éls ez válasz az előttem felszólalt képviselő úrnak és a túloldalnak. Ezt ai kérdést helytelen volna párti vagy tisztviselői szempontból kezelni. Állítom, hogy a mai helyzetben az országnak, ennek a most már sok és nagyszámú nemzetiséghői lakott országnak létérdeke, hogy