Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.
Ülésnapok - 1939-304
Az országgyűlés képviselőházának 304. ülése 1942 november 11-én, szerdán. 243 gőt felemelte 1800 pengőre. Ennek az összegnek a felét az egyházi hatóság visszatartja ellátás címén. (Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter közbeszól) 700 marad? Éri 900-ra számítottam. Tudom, mire céloz a miniszter úr, 'köszönöm szépen. A kormány segíteni fog a káplánokon, a káplánok viszont ezután a segítség után sem kapnak lényegesen többet. (Derültség.) Azt a gondolatot is folytatnom kell, amelyet Bálint képviselő úr vetett fel, hogy tudniillik a papi pályára nem azért mennek az emberek, mintha a papi pálya tisztán kenyérkereset céljára volna jó. Utóvégre ha valaki elvégzi a szükséges iskolákat, akkor elvárhatja, hogy — mint a Szentírás mondja — »méltó legyen az ő bérére«. A lelkészi korpótlékról is legyen szabad említést tennem. Az 50 százalékig valorizált lelkészi korpótlékot a miniszter úr 25 százalékos pótlék formájában 75 százalékra emelte fel. Már 1929-ben is kérte a püspöki kair a korpótléknak 50 százalékról 100 százalékra való valorizálását. Ez mindenesetre jobb lett volna és jobb lett volnia, ha nem ilyen foltozgatások'kal történt volna a dolog, hainem mindjárt 50 százalékkal valorizálták volna a kórpótlékot. Hiszen ez amúgy sem tesz ki olyan nagy összeget, mert a havi 62 pengőt fogják majd valamivel emelni. Egyébként is a papi korpótlék intézményében én semmilyen logikát nem látok. A dolog úgy áll, hogy a káplán és a hí tok tató 5 évi szolgálata nem számít be a korpótlékba. Öt év után a káplánnak és a hitoktatónak, míg el nem éri az önálló lelkészi _ állást, összes szolgálati évét felerészben számítják be. Amikor tehát az a káplán a legnagyobb idealiz* mussal végzi fiatal papi éveiben a hitoktatói munkát, akkor ezeket az éveket korban beszámítják neki, de pótlék tekintetében nem. (Börcs János: Azért hasad széjjel a főpapság és az alsopapság!) Említést tettek a papi nyugdíj ké.r'désének rendezéséiről is. A papi nyugdíjhoz a költségvetés segélyt, hozzájárulást ad. A do* log úgy áll, hogy ha nálunk a pap nyugdíjba megy, azzal az egyházi nyugdíjjal tulajdonképpen olyan nyudíjat kap felsőiskolai végzettség mellett, mint aminő nyugdíjat kap egy négy középiskolát végzett állami alkalmazott. (Egy hang a bulközépen: Az útkaparó!) Éppen azért kérèm a miniszter urat, mint ahogy említették már, hogy az egyházi hatóságokkal karöltve, méltóztassék valahogyan tárgyalás alá venni a kérdést, hogy legyen a papságnak főüskolai képzettségéhez mért nyugdíja. A kongruás lelkész, akinek a havi kongruáját vonják le, úgyis hozzájárul, aki pedig nem kongruás, az a nyugdíjhoz való hozzájárulást úgyis ki fogja bírni. A fő az, hogy nyugodtan tekinthessünk öireg napjaitok elé, mert mi papok, munkák ép tel enhégünk esetén nem vonulhatunk vissza jól jövedelmező mellékállásokba, T. Ház! Mielőtt beszédemet befejezném, egy dologra akarom felhívni a miniszter, úr figyelmét, a középiskolai tanulóknak a légoszolgálatra való felhasználását illetően. Honvé; delmi rendelet és parancs, hogy a középiskolai tanulókat ia fel kell használni légo-szolgálatra és nem egyszer éjjeli szolgálatra. Éppen Makray képviselőtársam, vagy talán Varga képviselőtársam mondotta, hogy a középiskolai tanulók tanulmányaikban amúgyis túl vannak zsúfolva, a különböző sportok és tornák ie elveszik az idejüket a tanulási időtől. _ Ehhez hozzájárul még az is, hogy éjszaka viszik el őket légo-szolgálatra; az édesapa és édesanya otthon remeg, hogy erkölcsi téren ugyanazon időben mi történhetik éjszakánként a fiával s ezt természetesen a tanulmányi előmenetel tekintetében úgy a gyerek, mint a szülők meg fogják érezni. A miniszter úr a közoktatás élén nagy és .magasztos állást tölt be, ő' a nép- és nemzetnevelés mestere. Azelőtt is a legnagyobb tisztelettel voltam a miniszter úr személye iránt, mint a képviselőház jegyzője, az én főnököm. a 'képviselőháizi alelnök iránt; ismerem az ő gondolkodásimiódját, a magyar keresztény és fajszieretet szempontjaiból. Éppen ezért meg vagyok róla győződve, hogy aminő kedvvel és aminő szívvel, a hazáért, a nemzetéért minden csepp vérét odaadó szorgalommal állt e miniszteri tárca élére, ugyanúgy ebben a szellemben mindnyájunk örömére és megelégedésére fogja ezt a munkáját tovább folytatni és viselni. Mint egy papképviselőtársam, erre én is az Üristen áldását kérem. (Taps. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Boczonádi Szabó Imre jegyző: Csoór Lajos! Elnök: Csoór Lajos képviselő urat illeti a szó. Csoór Lajos: T. Képviselőház! Előttem szólott képviselőtársaim mindegyike említette a nemzetiségi kérdést, illetőleg a nyelvi kisebbségek oktatásának ügyét, azonban azt mondották, hogy ennek a kérdésnek részleteivel talán nem kell itt foglalkozni. Én ezzel szemben ellenkező véleményen vagyok, mert ha valahol, itt a parlamentben kell megvitatnunk azt, hogy milyen legyen a mi kultúrpolitikánk, nemcsak magyar vonatkozásban, de a mi nyelvi kisebbségeinkkel szemben is. Annál inkább szükséges erről a kérdésről is beszélni, mert az elmúlt húsz esztendő alatt ezen a téren bizonyos tekintetben romlást kelt megállapítanunk, amennyiben a nyelvi kisebbségeket, illető kultúrpolitika szabályozására vonatkozó rendelkezések fokozatosan és következetesen a magyarság terhére módosultak az utóbbi időben. Kétségtelen, hogy a trianoni békeszerződést nem a mi ke'dvünk, nem a mi akaratunk szerint alkották meg, mert volt ellenségeink diktálták és állapították meg azokat a szabályokat is, amelyek a kisebbségek védelmére vonatkoztak. Ennek ellenére, amikor látjuk a trianoni békeszerződésbe foglalt kisebbségvédelmi szabályok végrehajtását, azt kell mondanunk, hogy azok még mindig jobbak voltak,^ mint amilyeneket most adott ki az utóbbi időben a kultuszminisztérium, a jelenlegi miniszter úr hivatali elődei. A trianoni békeszerződésben vállalt kisebbségvédelem. megvalósítására kiadott 4800-as számú 1923. évi rendelet 18. §-a azt követelte, hogy az iskoláikban a kisebbségi anyanyelv megfelelő, számú osztályban egészben vagy részben tanítási nyelvül alkalmazandó akkor, ha a tankötelesek száma egy és ugyanazon nyelvcsoportban legalább a negyvenet eléri, ha a kisebbséghez tartozók ezt kívánják és emellett a magyar nyelv kötelező oktatását biztosítják. Ez volt 1923-ban. 1935-ben, tehát 12 évvel később egy újabb rendelkezés jelent meg, a 11.000. számú, amely ezt már lényegesen rontotta a magyarság rovására, amennyiben a negyvenes gyermek létszámot leszállította 20-ra, tehát ha. már húsz tanköteles kívánta a kisebbségi nyelven való oktatást, akkor azt meg kellett valósítani. Azonkívül a tanítási anyagot is két részre osztotta. Egyik) részét anyanyelvien, a másik részét magyar nyelven kellett előadni. Az 1935 ös rendeletet követte 1940-ben a 700-as számú rendelkezés, amely viszont még ezt is tovább ron41*
