Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.
Ülésnapok - 1939-304
Áz országgyűlés képviselőházának 304. ülése 1942 november 11-én, szerdán. 23 r ezen némileg segíteni akar, korántsem elegendő. Itt egységes jogi és államtudományi doktorátus létesítésére van szükség. Természetesen azok a reformjavaslatok, amelyekkel itt előjönnek, sok mindenfélét kívánnak, rengeteg előadandó tárgyat, azonban ez csak akkor ér valamit, ha meg is valósul. A legtöbb papiroson fog maradni' ezentúl is., mert igen nagy igényekkel lépnek fel. A jogi oktatás különben olyan tér, amely erősen különbözik például az orvosi, vagy a technikai oktatástól. Más természetű tudásra van itt szükség. A jogi oktatás sokkal elméletibb természetű azoknál, mert hivatása az, hogy a jogászközönségnek az elemi elméleti, de tudlouiányos alapon való ismereteket adja meg. A jogi oktatás tehát tulajdonképpen akárhogyan vesszük is, nem annyira a gyakorlatokon fog alapulni, mint például ha valaki boncol, vagy valamilyen technikai dolgot végez, hanem itt mindig szükség lesz az autodidaxis bizonyos mértékére, bizonyos dolognak saját szorgalmából, saját maga által való megtanulására, amit nem lehet semmiféle tölcsérrel pótolni, azzal, hogy nem tudom micsoda intézmények öntsék ezeket az ismereteket a hallgatók fejébe. A feladat a jogtudomány elméleti alapjait megadni, mégpedig annak biztos, alapos, kimerítő elméleti alapozását^ elvégezni. A súly a tudományosságon van, amiben benne van a rendszerességnek, az alaposságnak és r a magasabb értelemben vett kritikai megítélésnek a követelménye is. Ebből azután nagyon sok következik, amit talán, a kívül ebb állók nem is vesznek észre. A jogászt nem lehet csak úgy kiképezni, mint például egy leventéioktatót, vagy tűzoltót. A fizikai megrendsza; bályozással, a hallgatónak az egyetemen való puszta fizikai jelenlétével még nem találtuk fel azt a: sokat emlegetett tölcsért, amelyen keresztül a jogtudományt bele lehet az emberek fejébe önteni. A jogtudomány megalapo zái«ánái min dia: és nagyrészt az elmélyedésnek. a gondolkodásbeli belemeirülésnek és ezzel együtt, mînït említeni volt szerencsém, az autodidaxisnak, vagyis a gondolkodva belemélyedésuek, a saját maga által elvégzett szellemi befektetésnek van nagy részei, amit azután pótolni nem lehet. Ezért nagyon károsak azok a mindenféle gyorstalpaló előkészítő, úgynevezett szemináriumok, amelyek tulajdonképpen kérdésekre é® feleletekre paukolnak be, amit nagyon nehéz ellenőrizni, de káros hatását azután látjuk sok tisztviselőnek — akiknek alaposabb jogászi tudásra volna szükségük -— silányabb kvalitásában. Azt mondom tehát, és hosszú 'tapasztailataim is azt mutatják, hogy a legnagyobb garancia a jogi tudásnál annak bizonyos kikényszerítése és azt itt nem lehet másképpen megcsinálni, mint igazságos, de kellően szigorú, kellően felelősségteljes és kellően alapos vizsgáztatással. Ez nem könnyű és nem szimpatikus mesterség, de mondhatom ezen áll vagy bukik az, hogy az átlag jogászközönség mennyi ismeretet hoz el az alma materből, mennyit felejt ottan, mennyit mulaszt el megtanulni. Tehát a jogi oktatásnak a súlypontja mindig itt lesz, annak elméleti természeténél és az anyag elméleti átértésének és megtanulásának elengedhetetlen szükségességénél fogva. Ezért ne gondolja senki azt, hogy a jogi oktatás egyetemi reformjánál ennek a legalapvetőbb szempontnak figyelmenkívül hagyásával valami új, cs odaülj árasok at lehetne megyaló'sitíanl, Min» denesetre nagyon fontos volna, ha a jogi oktatás, ^illető leg a vizsgarendszer lehetővé tenné a jövőben azt is, hogy az arra nem való, & korlátolt és erre a magasabbrendű szellemi munkára alkalmatlan elemeket szelektálni és eltávolítani lehetne az egyetemekről és a jogi fakultásokról. A tanulni nem akaró, vagy arra tehetségtelen elem rákfenéje az egyeteméknek. amelyek mellékúton protekciókkal, összeköttetések felhasználásával igyekeznek csak a komoly tanulástól és a bukástól megmenekülni. Ezért igen fontos hivatás a kellő szigorúságot, az igazságosságot, de mindenesetre a kellő szigorúságot el nem mulasztó profeszszornak a működése. E nélkül az egyetemeknek és az oktatásnak csak színvonalcsökkenésérü lehet számítani. Említettem, hogy az egyetem, az universitas scientiarum humanisztikus fogalom, a humanizmus fejleménye, amely meg. felelő lelkiséget is tételez fel a tudomány művelőiben. A tudományos szellem, a tudományos igazságoknak kutatása az eredeti célja tulajdonképpen az egyetemeknek és ez.különbözteti meg az egyetemeket a puszta szakiskoláktól. Az egyetemek csak akkor állanak hivatásuk magaslatán, ha ezt a humanisztikus végzettségű, tudományos szellemet meg tudják őrizni, annak ellenére, hogy az egyetemi végzettségi fokok és vizsgálatok egyúttal hivatali kvlafikáló jellegűekké is váltak. Nagy tévedés azt hinni, hogy a humanisztikus kultúra már elvesztette a maga jelentőségét a mai világban. Ennek jelentőisiégét még Amerikában is elismerik és érzik éppen azért, mert a humanisztikus kultúra ott sokkal gyengébb százalékkal van belecsatolva a múltba, mint nálunk. Egyoldalú szakember az, aki ezt a humanisztikus kultúrát nélkülözi, az egyoldalú szakember pedig, aki csak a legszorosabb szakiismerettel rendelkezik, nem egyéb, mint barbár. Ilyen ^barbárokat nevel például, bár helyenkint kitűnő szakembereket, a Szovjet is. Az egyetemek nagy t kultúrtörténeti jelentfős)5ge éppen abban all és azzal^ magyarázható meg, hogy a modern emberiségnek a humanizmus adta meg azt a szellemi szintézist és alapot, amely a tudás és ismeretek birodalmában nem gépet, vagy egyszerű csavart csinált az emberekből, hanem valóságos érző és megértő igazi embert. A magyar iskoláknak, különösen pedig a magyar főiskoláknak is ilyen emberek nevelése a feladatuk. Nem egyoldalú szakemberekre, nem modem barbárokra van szükségünk, hanem érző. megértő és mindenekelőtt a nemzeti lét érdekei iránt, valamint a társadalmi hi. vatásunk iránt is érzékkel bíró emberekre. Az iskoláknak szellemet is kell adniok, szellemet is kell kép vi sein iök, amint azt itt annyian hangoztattuk és hangsúlyoztuk. Magyar vonatkozásban pedig hozzá kell adniok az általános kultúrához a magyar nemzeti vonásokat is, mert létünket és magyarságunkat csak úgy tarthatjuk meg, ha -önálló nemzeti egyéniséget is képviselünk a többi európai nép között. Ez pedig nem jelenthet egy színtelen, a többi nemzetétől semmiben sem különböző kultúrát. Magyar kultúrára van szükségünk, de olyanra, amely versenyképes az általános európai kultúrával és nem színtelenítik el soha semmitmondóvá. Ez tulajdonképpen a kultúrértelemben vett nemzeti karakter, amelynek tulajdonságai közé tartozik egy magyar életformában és magyar sajátságokban kiteljesedő szellemiség. Ennek alapvető követelménye és sajátsága a nemzeti multunkhoz, nemzeti_ hagy ományainkhó g yaló ragaszkodás, és hit, a.
