Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-304

Az országgyűlés képviselőházának 304. ül ragaszkodunk ahhoz, hogy épüljön még több egyházi iskola a magyar földön.« (Helyeslés a középen.) Ezzel a miniszter úr a legeklatánsabban elítélte azokat a törekvéseket, amelyeknek munkájára még jól emlékezünk. Ezelőtt 40 esztendővel, a múlt század végén és a jelen század elején vonult végig a magyar területen az úgynevezett államosítási gondolat. Ennek akkoriban tetszetős jelszavakat adtak, mi azonban a legjobban tudjuk azt, hogy mit jelentett ez számunkra. Megtanultuk ezt a 22 esztendős keserves időben, megtanultuk, hogy mit jelenített a sok-sok állami iskola és a még megmaradt csekélyszámú hitvallásos iskola. Csak az erdélyi katolikus egyházmegyék statisztikájára hivatkozom. Az 1937/38. iskolai évben az egyházmegyékben 43.412 katolikus tankötelesünk volt, ezek kiözül azonban csak 14.650 járt katolikus iskolába, tehát magyar iskolába és 28.762 állami, tehát román iskiolába. T Ház! Ez az államosítási vágy ma is ott lappang a lelkekben. Tudom azt, hogy ott lappang. Tudok én politikusokról, akik 22 esztendő alatt a mi iskoláink mellett ott. állottak és hirdették annak szépségét és értékét- Ma ezek már azt gondolják, hogy most erre már szükség nincs és ennek veszedelmes voltára kezdenek itt-ott hivatkozni. A miniszter úr ezeknek megfelelt, de én tudom azt, hogy ez ott lappang a lelkekben. Ezzel szemben résen vagyunk, mert nem engedhetjük! meg azt, hogy az a szellem, amely ezekben az iskolákban tradicionális, amely szellem itt ezer esztendőn keresztül derék magyar emberebet nevelt, kihaljon. Ez a tradíció olyan érték, amelyre mi mindig építhetünk. T. Ház! Ezekért az iskolákért mi ott Erdélyben nagy és súlyos harcokat folytattunk és gazdaságilag szinte egészen kiürítettük magunkat ezeknek fenntartásáért. Valóban heroikus példákat tudnék felhozni erre vonatkozólag. Voltak plébánosok, akik kicsi kenyerüket kétfelé törték és felét odaadták a tanítójunak, hogy az is éljen. Törvénytelenségre is vetemedtünk akkor, amikor összes alapjainkat, alapítványainkat mind-mind kiosztottuk iskoláink fenntartására. Elköltöttük sokszor a misealapunkat is, ami abszurdum. Ha így áll a dolog, akkor azt hiszem: meg fogja engedni a kultuszminiszter úr, ha én mint mindig, most is kéréssel folyamodom hozzá. Igaz ugyan, hogy ezeknek az iskoláknak fenntartásáért a kultuszkormány nagy áldozatokat hozott és éreztük is azt, hogy «segít és iskoláink fennmaradása mellett van és mindent megtesz a maga hatáskörében, de iskoláinkat még mindig olyan terhek! terhelik, amelyeket a mi lerongyolódott egyházközségeink nem tudnak viselni. Ott vannak a helyi javadalmak, ott van a lakbér összege, ott van a fenntartók által fizetett nyugdíjösszeg: ezek olyan tekintélyes összeget teszneik ki, hogy — például csak az én egyházmegyémre hivatkozom — egyházmegyémben 143 iskolában ez az összeg a dologi szükségletekkel együtt circa 368.000 pengőt tesz ki. Ezt az összeget pedig, ismétlem, a mi egyházközségeink jelenleg nem tudják fizetni. Ez az összeg tulajdoniképpen olyan nagy, hogy a román időkiben sem kellett többet fizetni akkori iskoláinkért. Aztán micsoda nehézség az, amikor látjuk, hogy például két községünk: közül az egyik község katolikus iskolát tartott fenn a 22 esztendő alatt, azért'(küszködött, azért dolgozott, valósággal mártiriumot szenvedett a hitKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. ése 194$ november jl-én, szerdán. 217 községnek minden egyes tagja, mellette pedig egy másik magyar község, amelynek állami iskolája volt, szépen összetette a kezét, ült nyugodtan és nem sokat törődött az egésszel; és most, .amikor jött az új idő, megint hasonló a helyzet: amelyik községnek állami iskolája volt, az továbbra, is nyugodtan ül a helyén s a másik, a harcos község, most is nagy összegeket kell, hogy áldozzon iskolájára. (Mozgás a baloldalon.) Én tudom azt, hogy ebből a szempontból is vannak kezdeményezések, azonban itt most már az iskoláknak tulajdonképpen az alapjait kell nekünkt megteremtenünk. Erre vonatkozólag legyen szabad arra hivatkoznom, hogy milyen nehéz, milyen súlyos a mi egyházmegyénknek a mai helvzete. Tudjuk valamennyien, hogy az egyházmegye kettészakadt, püspökünk idegen egyházmegyében szenved. Itt mi valóiban úgy érezzük magunkat. hogy menekültek yagvunk, minden nélkül, rongyosan élünk itt. Valóban, ha a kultuszkormány nem nyúlna a válunk alá, nem tudnánk máról-holnapra sem élni. A mi püspöki helytartónk olyan szegény ember, hogy még annak a tollnak az árát is államsegélyből kell megvennie, amellyel alá akarja írni a nevét. Nem mondom, tisztességgel, becsületesen ellátnak bennünket, de ismétlem, ez nem egész megoldás, mert mégis eSalkí annak a püspöki helynöknek, aki ma végeredményiben püspöke ennek az egyházmegyének, nincs tíz pengője semmiféle célra, hiszen be van osztva minden krajcárja. Nagyon Jól tudjuk, hogy a püspöki udvarhoz mennyi kérés folyik be a szegények, az elesettek, betegek, a tanítók, a hívek részéről, de a püspöki helynök szegény, nem tud miből adni; miből adjon, amikor neki sincs? Itt nekünlb nagy lépést kell tennünk akkor, amikor ennek az egyházmegyének valósággal az új alapjait kell leraknunk. Majd jönni ÍB fogunk részletes javaslattal arra, hogy az egyházmegyének hogyan teremtsünk anyagi alapot, ha azt afcarjuk, hogy a ráváró munkának és feladatnak meg tudjon felelni. T. Ház! A másik kérdés, amellyel éppen c^ak párszóval kívánok foglalkozni, azoknak az iskoláknak a helyzete* amely iskolákat azokban a községekben állította fel a román iskolapolitikától átfűtött hatóság, ahol addig állami iskola nem volt. Jól tudjuk, hogy a román politika mire törekedett. Azt akarta, hiogy iskolákklal árassza el a Székelyföldet, ezzel akarta a székelységet^ romanizálni, ezért mindegyik községben felállította a maga iskoláját és megindult a kulturhadnak a tömege. Csak Osík megyébe több, mint 500 fanatikusi kultúragitátor jött hozzánk, garázdálkodott és végzett, szörnyű munkát. Hitközségeink ellenállottak. Azután következett a boldog felszabadulás, amikor is az volt a magasabbrendü iskolapolitika elve, hogy status quo ante, maradjon minden a régiben. Tudom az okokat, miért történt ez, azonban a helyzet az, hogy most áldatlan rivalizálás és» versengés van < a két iskola között, ami a lelki békét rontja(Ügy van! balfelől.) Ezen segítenünk kell és mert tudom azt, hogy kezdeményezések vannak e téren, azt kérem a miniszter úrtól, sürgősen küldjön ki bizottságot, amely megvizsgálja ezt a helyzetet és ahol ilyen iskolákra (szükség nincs, ahol látja, hogy a mi iskoláink meg tudják oldani az oktatás feladatát, bízza azt ránk. Higyje el, hogy a mi iskoláink me£ 38