Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-304

Az országgyűlés képviselőházának 304. az előttem szólott képviselő úrnak azt a megállapítását illeti, Hogy ő egészen új kultúrpolitikát akair kezdeményezni, erre majd beszédem során fogok felelni. Az állami költségvetés tárgyalása alkalmaival azt kell megnézni, vájjon az a tárca, amelynek költségvetését tárgyaljuk, miiképpen felelt meg a kitűzött feladatnak. Az igazság az, hogy a trianoni Magyarország sokat tett kultúránk felemeléséért és a imagyar kultúra szintjének emelésével akarta megmutatni, hogy nekünk itt a Duna völgyében kulturális fölényünkkel jogunk van a vezetőállam szerepét betölteni. Köszönet és hála azoknak, akik ezt nemcsak Hirdetlek, hanem ezért dolgoztak is. Azt hiszem, valamennyien egyetértünk abban, hogy ezt a politikát tovább kell folytatnunk és a magyar kultúrának ezt a fölényét L'gy percre sem szabad engednünk lesüllyedni. Ha ebből a szempontból nézzük a magyar költségvetés adatait, bizonyosan íiemcsak én, hanem a kultuszminiszter úr sem lehet megelégedve azzal a 278 millió pengővel, amely az állami közigazgatás közel hárommilliárdos öszszegének még 10 százalékát sem teszi ki. Ha egy nemzet kulturális nagyságát nézzük, annak fokmérője minden bizonnyal éppen az, hogy az állami költségvetésben a kultusztárca milyen összeggel szerepel. Ma, de különösen békésebb atmoszférában azon kell lennünk, hogy ezt a kulcsot emelhessük. Ha a kultusztárca költségvetésében szereplő összegeknek a, különböző célok közötti elosztását, különösen pedig a közoktatásra fordított összegeket nézem, azt látom, hogy amíg a főiskoláikra 39-3 millió pengőt, addig középiskolákra 58*5 milliót, a népiskolákra pedig 113 milliót irányoztak elő. Ezek az adatok mindenesetre^ gondolkozóba ejtenek. Ha az iskolák hatókörét, vesszük, azt gondolom, a hatást illetően a középiskola legalább is kétszer akkora, összeget érdemelne meg, mint a főiskola, a népiskola pedig négyszer akkora összeget. Ha a főiskolákra fordított 40 milliót, vesszük, akkor a középiskoláknak legalább 80, a népiskoláknak legalább 160 millióval kellene szerepelniök a költségvetésben. Megnyugtató azonban, hogy a költségvetési többlet e tekintetben már szerencsésebb és egészségesebb arányszámokat tüntet fel. T. Ház! Nem kívánok itt foglalkozni azokkal a megjegyzésekkel, amelyeket az előttem szólott képviselő úr mondott, hogy milyen új kultúrpqlitikát óhajt folytatni, milyen új iskolatípusokat kívánunk bevezetni, —ezeket a kérdéseket egyelőre el kell 'hagynunk boldogabb és nyugodtabb időkre. — Csak azokat a kérdéseket kívánom pár szóval érinteni, amelyek a legszorosabb összefüggésben vannak kulturális szintünk megtartásával. Már előttem szólott képviselőtársaim beszéltek arról, hogy a kultúra munkásainak létszámában megdöbbentően nagy a tanítóhiány és tanárhiány. Ezt a hiányt az utóbbi hetekben a lapok és folyóiratok már adatszerűen bizonyították, a kultuszminiszter úr bizonyosan még jobban tudja, hiszen éppen hozzá futnak be az ország minidén részéből a segélykérő jajkiáltások, amikor kérnek az iskolák tanerőket és nem tud adni. A kultuszminiszter úr például legutóbb már kénytelen volt a középiskolákba női tanerőket kinevezni, azt hiszem körülbelül 36-ot neveztek ki. Ebből arra lehet gondolni, hogy ez végső szükségben történt. mert ha erős, gerinces és jellemes fiúkat akatrnak nevelni, a női tanerők, pedagógiai szemülése 1942 november ll-én, szerdán 215 pontból akármilyen felkészültségűek is, ezt a kérdést képtelenek megoldani. Ez a tanárhiány aggasztó. Erre azt szokták mondani, miért beszélünk külön erről, beszéljünk általában s állapítsuk meg, hogy van tisztviselőhiány, orvoshiány, — tegnap hallottunk róla — jegyzőhiány stb. Azért beszélek azonban a tanárhiányról, mert ennek problémája uem olyam egyszerű, mint a többi. Azt szokták ugyanis mondani, ez a hiány abból állt elő, hogy az ország szerencsésen megnövekedett, a felesleges tanerő felszívódott, itt vau a baj és a hiba, eljön azonban majd az az idő, amikor az egész vonalon minden kiegyenlítődik. A kiegyenlítődés tailán beáll más téren, a tanári és tanítói állások tekintetében azonban sokkal nehezebb lesz a kérdés megoldása, mert a tanárhiány már régebbi folyamat, körülbelül 10 esztendőre nyúlik vissza, s a statisztikák tükrében megláthatjuk, hogyan fokozódott e pálya elnéptelenedése. Ennek a hiánynak oka az, hogy megrendült ifjúságunk bizalma a tanári állás iránt. (Palló Imre: 120^—140 pengős fizetések!) Megrendült és etekintetben fel tudunk sorakoztatni olyan adatokat, amelyek gondolkozóba kell, hogy ejtsenek bennünket. JBernolák Kálmán, az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke még 1940-ben azt mondotta, hogy a középiskolai tanári rend állandóan ^ érzi, hogy öntudatosan végzett, nagy felelősségű munkája és annak értékelése között nincs meg a joggal várható harmónia; látnia kell, hogy munkájának értékelése ugyanilyen jelentőségű más pályák mellett elmarad. Még keményebben beszélt Dománovszky Sándor, aki azt mondotta, hogy »a középiskolai tanárságot a legutóbbi 40 évben a kormányzat és törvényhozás példátlanul elhanyagolta és más közalkalmazottakkal szemben mélyen degradálta. Amíg 40 évvel ezelőtt a tanári fizetés körülbelül tartotta a színvonalat a bírói, katonatiszti fizetéshez képest, ma a kezdő tanári fizetés nem éri el a kezdő bírói fizetés felét. A kezdő bírói fizetésnek megfelelő javadalmazást a tanár csalj: körülbelül 27 évi szolgálat után éri el, a VI. fizetési osztályban. Rendes tanári szolgálatának 10-ik évében éri el viszont azt a fizetést, amelyet a fiatal hadnagy kinevezése első napján kap. T. Ház! Mindez, maga is elég lett volna arra, hogy megdöbbenjünk a helyzeten. Hozzátehetjük azonban azt is: nemcsak az a baj, hogy fiaink nem mennek a tanári pályára, hanem azok is otthagyják, a.kik ott vannak. Beszéltem egy barátommal, aki nyáron kiszállt a csepeli üzemekhez, ott bizonyos megbízása volt s azt mondotta, hogy körülbelül 40—50 tanári oklevéllel bíró fiatalembert talált ott, aki ott helyezkedett el s valószínűleg így van másutt is. Nyelvtudással rendelkező középiskolai tanárok elmennek nagy üzemekhez levelezőnek s ez óriási nemzeti vágyonveszteség. Amíg ezeket az ifjakat kiképezzük, óriási pénzébe kerül a magyar államnak s tanár nem arra való, hogy valamely üzemben ócskavasat szortírozzon, hanem arra, hogy a katedrán a jövő generációt nevelje. Nagy veszteség ez és gondolkozóba ejt, mert ugyanakkor fiatalságunk tömegei tódulnak a középiskolába, szinte a falakat repesztik széjjel, annyian vannak. Ezért kell párhuzamos osztályokat beállítanunk és azokban is 60—70-es létszámmal dolgQznunk. Mi lesz ennek a következménye? Nyilvánvaló, a kultúra színvonalának a lefokozása, lealacsonyítása, ami ellen pedig min-