Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-281

458 Az országgyűlés képviselőházának rakat állami kézbe kellene helyezni (Piukovich József: Az biztos!) és az államnak kellene azokat irányítani, mert végeredményben az állam kasszájáról, a magyar gabonáról, a magyar pénzről van szó. Mélyen t. Ház! Sajnálom, hogy időm lejárt» mert a gabonakereskedelmet illetőleg nagyon érdekes adatokat szolgáltathatnék a múltra vonatkozólag. Fenntartom magamnak a jogot, hogy a kereskedelmi tárca vitájánál ezt majd bővebben kifejthessem. (Helyeslés.) A javaslatot nem fogadom el, mert szerintem ez a javaslat még nem az az igazi, amilyennek lennie kellene. Kernelem, hogy alig néhány hónap múlva egészen más, dinamikus és lüktető erő fog majd ebbe a javaslatba belejutni. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Nyilas Ferenc jegyző: Szabó Zoltán! Elnök: Szabó Zoltán képviselő urat illeti a szó. Szabó Zoltán: T- Ház! Az előttünk fekvő törvényjavaslatot régóta egymilliárdos javaslatnak, vagy röviden milliárdos javaslatnak ismeri a közvélemény és a Ház. Milliárd még a nagy számok mai világában is bűvös szó. Ügy érezzük, hogy ez a szóban forgó milliárd is régi nagy mulasztásoknak most megfizetendő bánatpénze, a reményteljes és felelősségteljes jövőre való vállalkozásnak forgótőkéje» és biztosíték, kaució arra, hogy az agrárügy hazánkban egyszersmindenkoirra kikerüí most már a hamupipőke^sorból. Ne essék zíokon, ha felelevenítem azt a krónikás anekdota-számba menő apróságot, amelyet a Ház egyik nagyon tiszteletreméltó, régi képviselő tagjától hallottam. Kerek ötven évvel ezelőtt gróf Széchenyi Pál földmívelésügyi minisztersége alatt 50.000 forint volt felvéve a földmívelésügyi tárca költségvetéséibe »gazdasági szükségletek kielégítése« címen, és az osztályvezetőnek, Istenben boldogult Kenessey osztályfőnöknek igen-igen nagy gondot okozott az, hogy mire költsék ezt az 50.000 forintot. Némi megnyugvást jelentett számukra, hogy kisütötték, hogy Albrecht főherceg béllyei uradalmába kiküldenek két szakembert az uradalom tanulmányozására egyenként 3000 forint költséggel, és ez már 6000 forintnyi gc»ndot elvesz az 50.0^0 fbrint elköltésének gondjából. Csak akkor képedtek el, amikor megérkezett az uradalom levele, amely megköszöni a megtiszteltetést, és közli, hogy a két szákember attól a pillanattól fogva, hogy a minisztérium kapuján kilép, az uradalomnak szívesen látott ós minden költsége fedezésében részesülő vendége. (Derültség.) Talán azért nem felesleges, hogy ezt a derűs apróságot elmondbttam, mert láthatjuk ezen a kicsiségen keresztül is, mit jelent egy 50 esztendős, egy félévszázados különbség, egy fél centenárium eltelése az agrárgondolat, az agrárgondolatért való áldozathozatal szempontjából. Sokan későinek tartják ezt a javaslatot. (Kapcsányi László: Joggal!) Mi is azt mondjuk, hogy bár hamarább jött volna, de attól tartunk, hogy nem is igen jöhetett volna hamairább. Véleményünk szerint egy meggyarapodbtt ország kellett hozzá, egy teljesebb és egészségesebb, bár még mindig nem teljes gazdasági egységet alkotó nagyobb Magyarország kellett hozzá, hogy ilyen javaslattal is jöhessen a földmívelésügyi kormányzat. Az is kétségtelen, amint arra rámutat az általános indokblás, 281. ülése 194-2 július 10-én, pénteken. hogy sok európai ország, sőt Európán kívüli ország is megelőzött minket korszerű mezőgazdaságfejlesztő javaslatokkal és elgondolásokkal, de ennek is megvan a jó oldala: az ott adódott tapasztalatok bizonyos mértékig a mi kockázatunk nélkül és a mások kárán való tanulás árán állnak rendelkezésünkre. Bár tudtunk volna sokszor annyira rossz magyarok lenni, hogy a közmondással szemben ne a magunk kárán kelljen sok mindent megtanulnunk. A javaslatnak egyik nagy jelentőségét abban látjuk, hogy egyformán szóhoz jutnak benne a nem mindig egyformán egymásmellé illesztett fontos szempontok: egyfelől az üzem, másfelől a hivatásnak gondolata, egyfelől a kenyérkereset, de másfelől az a lelki motívum, amely ebben a javaslatban is kidomborítja a földközelségben legintenzívebben és legnemzetformálóbban dobogó nemzeti léleknek szempontjait. Hogy mit jelent egyiknek, vagy másiknak elhanyagolása, arra sok elriasztó példát láthatunk. Az agrár-kérdésnek tisztán és merőben csak üzemi kérdésként való felfogása tudvalevőleg Észak-Amerikában országnál nagyobb területek, egymillió négyzetkilométernél nagyobb komplexusok teljes és majdnem jóvátehetetlen elsivatagosodásához vezetett. Csak azért, — hogy úgy mondjam — mert nem nézték a lelki motívumokat az agrárkérdésnél, hanem tisztán és merőben a haszonra törekvő üzleti szempontot nézték. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Nem volt rá ssükségim! — Bapcsányi László: A profit volt a fontos!) Más oldalon viszont hiába domborítjuk ki akármilyen szép és ódái szárnyalással a földdel és általában az agrárgonuolattal kapcsolatban a hivatásnak gondolatát, ez frázissá üresül akkor, ha nem kapja meg üzemi szempontból, általában gazdasági szempontból való alátámasztását. (Piukovich József: Szaktudás azért feltétlenül kell!) Kell, hogy a hivatástudatban való megerősödés egyúttal , életszintemelkedést is jelentsen a hivatás végzőjének. Hiszen saját életszintjén javítani mindenkinek joga és kötelessége egyaránt, és lia ezt az életszintjavítást valaki agrár téren nehezen találja meg, máshol viszont könnyebben megtalálja, akkor megindul a földtől való menekülés, amelyre olyan elrettentő példákat ta; lálunk, mint Franciaország, ahol a nemzeti tragédiának — megérdemelt nemzeti tragédiának — egyik főoka a kiürült falvakban, a jobb életszintet nyújtó városi foglalkozásokban keresendő. Eizzel együtt járt a növekvő egykeveszedelem és sok minden más, ami a földtőil való eltolódás ával^ jár egy nemzet tagjainak vagy tagjai egy részének. Sőt ez a jelenség jelentkezett még az egyébként bölcsebben Ó3 körültekintőbbpn provideáló és mintaszerűen szervező Németországban is, ahol az újabbkor! könyvek közül is egy egész sorozatot olvashatunk a Landflucht problémájáról, a faluból való menekülés kérdéséről, és megtaláljuk azt a tanulságvonást is, hogy a törvényalkotás bármilyen jószándékú és tökéletességre igyekvő legyen is, már nem segít magába véve ezen a folyamaton. Itt a megelőzés mindenekfelett való. És ha sokszor tragikusan éreztük azt, hogy a nyugati államokkal szemben néha egy három, négy vagy öt évtizedes elkésettségben vagyunk, ezen a téren az elkésettség bizonyos mértékben hasznunkra vált, mert bár mutatkoznak nálunk is erősen