Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-276

322 Az országgyűlés képviselőházának 276 akarom ezzel mondani, hogy erre a javaslatra . nincsen szükség, nem azt atkarom mondani, hogy nincsen ezer más eszköz, amivel tényleg a gazda segítségére siethetünk, de a munkakedvet végeredményben mégiscsak ez a természetes propaganda adja. Példát kell felhozzak arra, hogy ott van egy szintén ipari cikknek, a dohánynak a termelése. A múlt esztendőben meglehetős propaganda folyt a dohánytermelés qrdekében. A gazdák nem jelentkeztek nagyobb számban, s nem voltak hajlandók mind szerződést kötni. Amikor azonban azt a gondolatot vetettem fel. hogy a propaganda, a szép plakátok és a különböző ajánlások és kecsegtetések helyett a dohány beváltási árának emeléséhez folyamodjanak, annak meg lesz a hatása» ezt meg is tették és ennek eredményeképpen a dohánytermelő terület például a mi vidékünkön jóformán napok alatt negyven százalékkal emelkedett és negyven százalékkal, több lett azoknak száma, akik vállalták a dohánytermelést. Ugyanígy állunk egy fontos közélelmezési cikkel, a gazda produktumának és állatállományának ma talán egyik legsarkalatosabb és legfontosabb részérvel; a disznóval. (Ügy van! a baloldalon.} A sertésárak megállapítása is olyan, hogy ha mi gazdák leülünk és számítást teszünk, rá kell jönnünk arra, hogy bizony, a sertésárak olyan alacsonyak, hogy ezek mellett rentábilisan termelni nem lehet. (Egy hang a baloldalon: Ennélfogva nincs disznó!) Talán a tengerihiány is befolyásolja ezt, hiszen ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez a kizárólagos ok, de mindenesetre egyik súlyos ok és egyik súlyos probléma. Ha ezeket a kérdéseket nem oldjuk meg, ha ezeket mind bürokratikus módon intézzük és mindig a gazda rovására történik az ármegállapítás, akkor többtermelésről semmiesetre sem beszélhetünk. (Ügy van! a baloldalon és a középen.) T. Ház! Ügy érzem, hogy ez feltétlenül beletartozik ennek a javaslatnak a keretébe és oly mértékben tartozik bele, hogy tulajdonképpen a javaslatnak ezzel kellett volna kezdődnie, mert ha ezt a kérdést megoldjuk és az egyensúlyt helyreállítjuk, akkor a termelés lényegesen emelkedni fog. Ez nem azt jelenti, hogy itt egy circulus vitiosus álljon elő, hogy mi gazdák kezdjük ezt meg és félévenkint emeljük árainkat és akkor az ipar lehetőleg mindig száz százalékai, vagy kétszáz százalékkal jobban utánunk emelje az árakat és ezzel megteremtsük az infláció alapjait, hanem arról van szó, hogy arányosítás történjék. (E^örcs János: Az sem helyes, hogy, a inultévi gabonaárakat tartják!) És ne az legyen a helyzet, mint ma, hogy a gyáros, kimutatván, hogy most ennyi munkabéremelést eszközöl, a termelési költsége ennyivel több, a nyersanyaga ennyivel drágább és neki bizonyos — feltétlenül magas — jövedelemhez kell^ jutnia, az árkormánybiztosságtól az ár emelését megkapja. Ki kell térnem arra is, furcsa jelenség a mai időkben, hogy a különböző nagykereskedői és egyéb jogosítványok után, milyen mértékben kapkodnak az emberek. (Padányi Gulyás Jenő: Ez igaz!) Vájjon miért kapkodnak ezek után'? (Börcs János: Azért, mert ott még lehet keresni!) Azért, mert a termelők és a fogyasztók között hatalmas spácium van ts mire a _ termelőtől a fogyasztóhoz jut az az áru, addigra igen nagy összeget kell a szegény ülése 1942 július 2 án, csütörtökön. fogyasztónak érte fizetnie, ugyanakkor pedig a termelő nem találja meg a számítását. {Ügy van! a középen.) Nem tudom, miért kell például a vaj termelői árának hat pengőnek vagy öt pengő nyolcvan fillérnek lennie és ugyanakkor miért kell a fogyasztónak nem tudom, tizenhat pengőt fizetnie érte. Miért kell, hogy harmadik, negyedik, közbeeső kezek lefölözzék mindazt, amit tulajdonképpen elsősorban a termelőnek van joga megkapni és aminek elsősorban a termelőt kell arra serkentenie, hogy megfelelő mennyiséget termeljen? (Podányi Gulyás Jenő: A termelés az elsőrendű érdek, nem a közvetítés!) Én úgy látom, hogy ezen a téren valahogyan t a f öldmívelésügyi kormányzat minden jóindulata mellett is hiba van. Kétségtelen, hogy mint a termelés minisztériumának, ezt a vonalát védelmeznie kell. Védelmezi is természetesen minden tekintetben, (Börcs János: Eredménytelenül!) de mégis azt látjuk, hogy bár az országban az őstermelők vannak többségben, azokon a helyeken, ahol ezek a kérdések eldőlnek, nem az őstermelő érdekeltségek, hanem azok vannak többségben, akik ilyenformán könnyű haszonhoz jutnak, könnyű megélhetést biztosítanak maguknak, a fogyasztónak pedig ugyanakkor drága árut adnak s a termelőt bunkóval akarják agyonverni. T. Ház! Itt van a búzakérdés, amelynek közvetlen hatása alatt állunk. A búza árszínvonala a jövő évig ugyanaz marad. A gazda, a falusi ember, a termelő, látva azt a drágulást, amely körülötte lezajlott, még ma is abban a hiedelemben él, hogy feltétlenül bekövetkezik e fő mezőgazdasági cikk árának emelése is. Ezzel szemben jól ismerjük azt az álláspontot, amely árstabilizáció címén a mai színvonalon óhajtja megtartani a búza árát. Az eredmény az lesz, hogy a gazda elkedvetlenedik és még akkor sem veti he azt a vetésterületét, amit vetésforgás szerint búzával kellene bevetnie, ha az időjárási viszonyok megengedik, mert azt mondja: nem rentábilis, miért termeljek ilyen árak mellett, sokkal szívesebben termelek néhány olyan cikket, amelynek árát kétségtelenül jól megállapították, például olajosmagvakat. Ha az olajosmagvakra az ország közszükségletének figyelembevételével normális árszínvonalat tudtak megállapítani a gazdának, akkor nem tudom

s miért nem lehet a többi közszükségleti cikkek árát is így megállapítani, mert hiszen a kenyér van olyan fontos, mint az olajosmag, a gyapjú is és a sertéstenyésztés is van olyan fontos, mint az olajosmag és a tejtermelés is minden vonatkozásban van olyan fontos, mint az előbb mondottak. Nem tudom tehát, miért nincs egy általános kulcs, amely általánosságban junktimba hozza a kérdéses cikkek árát s ' ahhoz arányosítja a gazdák produktumainak árát is. T. Ház! Remélem, hogy a kormányzat mielőbb rájön erre és mielőbb segíteni fog ezen a helytelen árpolitikán. Segíteni fog még pedig úgy, hogy a segítés ne a fogyasztó rovására történjék, mert hiszen ezt senki sem akarja. Tisztában van min'denki vele, leginkább a mi erdélyi magyar kisgazdánk van vele tisztában, hogy áldozatot kell hoznia és a. mai viszonyokhoz mérten fő célja nem az kell, hogy legyen, hogy meggazdagodjon, és egy háborús konjunktúrában esetleg mint hadimilliomos végezze a háborút. Ezt egyetlen kisgazda, és egyetlen nagygazda sem akarja. (Börcs János: De tönkremenni sem akar!) Ezzel szemben mégis biztosítani akarja a ter-