Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-276

Az országgyűlés képviselőházának 276 Haala Róbert jegyző: Brauneeker Antal báró! Elnök: Báró Brauneeker Antal képviselő urat illeti a szó. Braunecker Antal báró: T- Ház! Többségűinkben agrárállam vagyunk. Lakosságunk nagyobb része a mezőgazdaságból él, tehát amikor a mezőgazdaság fejlődéséről szóló törvényjavaslat előttünk fekszik, úgy érzem, a nemzet nagyobbik hányadának életviszonyai dőlnek el hosszú időre. De legnagyobb kihatással lesz ez az egész nemzetre is, mert a föld és az abból származó prosperitás befolyásolja az egész nemzet létét. Láttuk a múltban, hogy ha a gazdának jól ment, akkor jól ment az iparosnak, jól ment a kereskedőnek, jól ment a gyárosnak és jól ment a munkásnak egyaránt. (Ügy van! ŰQy van! jobbfelől.) Nagy körültekintést érdemel tehát ez a javaslat. Fontos a megalkotása. Lelkiismereti kérdés a javaslatnak a parlament által való mérlegelése és megszavazása, de talán a legnagyobb fontosságú kérdés az (Börcs János : A végrehajtása!), hogy a keresztülvitel milyen lesz, (Börcs János: Ügy van!) milyen, intézmények, milyen egyének irányítása^ mellett fog az megtörténni. Errevonatkozólag mindenesetre garanciánk az, hogy a földmívelésügyi kormányzat, különösen az utóbbi időben olyan hatalmas lépésiben segítette elő ezt a célkitűzést, hogy reméljük, hogy ezt a fontos javaslatot, amely hivatva lesz az ország jövendő gazdasági rendjét megszabni, a már ismert energiával, hozzáértéssel^ és tudással fogja szintén végrehajtani. (Börcs János: És necsak remény legyen.) Nálunk a legnagyobb fontosságot kell tulajdonítani ennek a javaslatnak, mert hiszen mi 22 év alatt önhibánkon kívül lemaradtunk, pótolnunk kell tehát mindazt a mulasztást, amelyet — mondom — önhibánkon kívül elszenvedtünk. T. Ház! Mielőtt a javaslat taglalására rátérnék, először általános vonatkozásokban szeretnék hozzászólni. Általános vonatkozásokban azt látom, hogy ez a javaslat a többtermelés célját hivatott szolgálni, de nem kellő mértékben érinti azokat a munkákat, amelyek a többtermelés érdekében talán pedig elsősorban lennének elvégzendők. Gondolok itt a vízszabályozás kérdésére. Ez különös fontossággal bár, hiszen az elmúlt károkat látva, nagyméretűek azok itt az anyaországban is, de különös fontossággal birnak nálunk Erdélyben a hegyes-dombos, völgyes vidékeken, ahol a vizek völgyes részei a legtermékenyebbek, ezek a részek tehát a leginkább alkalmasak arra, hogy természeti adottságuknál fogva a többtermelést elősegítsék Látjuk, hogy nemcsak a folyók, a patakok, a völgyek, sőt olyan részek is, ahol kis erecskék folydogálnak, azok is mind a pusztulásra vannak ítélve és évek óta semmi hozamot nem adnak, ha tehát a hegyeket bármennyire is jó gazdasági rend mellett és magasabb gazdasági színvonal mellett fogjuk a több term élés szolgálatába állítani, semmi esetre sem fogjuk azt az eredményt elérni, mint ha a termékeny völgyek, a termékeny folyam-völgyek fognak elsősorban a termelésbe bekapcsolódni. Magam láttam például egy kis patak völgyét, — mellette vezet az országút 25—30 kilométer hosszúságban — amely most mást, mint sást ós kákát nein terem. Csodálkozva kérdeztem az ottani lakosságtól, hogy így volt-e a múltban is. Elmondják, hogy a háború előtt, amikor a patak rendben volt tartva, a völgy egy kánaáni ülése 19 U2 július 2-án, csütörtökön. 321 gazdag termékeny hely volt. A világháború óta azonban semmi sem történt. A román uralom alatt a patak medre tele lett hordalékkal, felduzzadt és lassan az egész völgynek vízzel való elbontását eredményezte. Ha ezeket, a területeket a termelés rendjébe bekapcsoljuk, akkor egy céllal máris közelebb jutottunk, a többtermelést máris elértük, ami most elsősorban célja kell, hogy legyen a javaslak nak. De tovább megyek. Egy másik szempont, amely elsőrangú fontosságú, a következő. Bár a törvényjavaslat célja egy tízéves terv megvalósítása, mégis elsősorban azt célozza, hogy pillanatnyilag a jelenlegi időben, illetőleg evőkben a többíermelést elősegítse. Ezt a többtermelést pillanatnyilag nagy mértékben gátolja a helytelen árpolitika. A mezőgazdasági árak oly aránytalanul vannak megállapítva, hogy ezeknek az áraknak fenntartása mellett a gazdákból kivész minden ambíció, de kivész az a szorgalom is, amely gazdáinknál közismert volt és ma már nem egy helyen meg kell állapítsuk azt, hogy az a gazda, aki azelőtt szorgalmasan dolgozott a maga 25—30 holdján, ma bérbe vagy feles munkára kínálja a birtokát, (Börcs János: Ezzel lesz megoldva a föld birtokkérdés!) mert azt mondja, hogy: Nem érdemes ezzel a birtokkal foglalkoznia; így egy minimális, de biztos» hozamhoz jóitok munka nélkül, míg viszont, ha dolgozom benne, körülbelül azonos lesz az eredmény. Az árkérdés nemcsak a már nagyon elcsépelt és sokszor hangoztatott »búza és csizma« elve alapján nyilvánul meg, amely szintén egy fontos probléma, mert hiszen fontos kérdés, hogy az a kisgazda vagy az a mezőgazdasági munkás keresményének egy métermázsa búzájából vagy pedig négy-öt métermázsa búzájából tudja a csizmát megvásárolni. De továbbmegyek. Más és magasabb termelési ágakra is rá kell mutatnom. Itt van például a gyapjú. Tudjuk azt, hogy az országra nézve honvédelmi szempontból, de általános népruházati szempontból is elsőrangú fontosságú a gyapjútermelés fokozása, a ruhaállomány szaporítása. Látjuk azt, hogy például a múlt esztendőben a gyapjú métermázsánként megállapított ára 430 pengő volt, ugyanakkor — még a múlt esztendőben — egy méter gyapjúszövetet 30—35 pengőért meg lehetett vásárolni; ezidén 480jpengőre emelték fel ennek a középminőségű gyapjúnak az árát, ezzel szemben a szövet ára 80—90 pengőre emelkedett. (Felkiáltások half elől: Sőt 120 pengőre! — Börcs János: Ez az arány!) Amikor azonban mi kétségtelenül hívei vagyunk annak, hogy az árstabilizáció megtörténjék, mert az inflációtól félünk és irtózunk, de fél ettől ma már a józanul gondolkozó kisgazda is, ugyanakkor azt kell látnunk, hogy az árstabilizáció csak reánk, gazdákra nézve kötelező és az a kisgazda, aki a becsület útján akar járni, — márpedig, hála Istennek, a kisgazdáknak, mondjuk, 99 százaléka azon akar járni — nem kerüli azt meg, nem dugárukat tartogat és nem feketén árulja a maga cikkeit, mondom, az a kisgazda kénytelen látni azt, hogy őnála nincs ár javítás, ezzel szemben pedig minden egyéb termény ára, amit ő vásárolni akar, ugrásszerűen emelkedik. Én azt látom, hogy az öntevékenység a legfontosabb a gazdáknál. Ha az öntevékenységet fokozni tudjuk, ha mi helyes árpolitikával, helyes propagandával ezt alá tudjuk támasztani, akkor a többtermeléist részben máris biztosítottuk. Nem azt 46*