Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-276

Az országgyűlés képviselőházának $*à„ ülése 1942 július 2-án, csütörtökön. 307 rendszeres szelekció folyik a gyom javára, hogy ilyen területeken a termésátlag 4—5 métermázsán felül sohasem emelkedhetik. Az ilyen terület nagyon vonzó a piktor szemében, mert teAe van a határ pipaccsal és vadrepcéj vei, de egy sorsunkon komolyan gondolkozó ember tekintete előtt ez az állapot nagyon szégyenteljes. A nyomásos gazdálkodás fenntartásának oka a legelőhiány. A liberális korszak, amely nem sokat törődött a falu jövőjével, megengedte a legelők feltörését, bár a magyar klimatikus viszonyok mellett a legelő nem nélkülözhető. Hiába beszélt a liberális korszak embere arról, hogy majd egy jövendő intenzív kultúra esetén az istállózás nagyobb mértékben fog elterjedni az országban és a mai egyszerűbb paraszti viszonyok megváltoznak, a közlegelő jelenléte, ma is egyik legfontosabb kérdése a falusi társadalomnak, a legelő jelenti a falusi közösség összetartozandósági érdekének materiális alapját, a kisüzem legelővel való kiegészítésének egyetlen eszköze. Elaprózott legelőkön nem lehet okszerű gazdálkodást űzni. Az összefüggő osztatlan legelő annyit jelent, mint a nagyüzemi alakzat előnyeinek kihasználása kollektív formában. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) A legelő nem az egyetemes, a gazdasági kultúra előrehaladásából visszamaradt területet reprezentál, de visszamaradt területté válik akkor, ha senki sem gondozza, mint ahogy ma legtöbb helyen látni, hogy sem legelő, sem erdő, hanem egyszerűen parlagterület. A szükséges legelőt okvetvetlenül meg kell szerezni a kisebb falusi egzisztenciáknak már csak azért is, mert a magyar viszonyok között ez a magyar törpebirtokos mimkástársadalom emelkedésének útja. Közismert dolog, — aki a faluval foglalkozik- tudja — hogy a kis zsellér munkásember, akinek egy-két hold földje van kapás vagy eke alatt ás aki tavasztól őszig a nagyobb birtokok szolgálatában végez munkát, részmunka címén megszerzi az állattartáshoz szükséges téli takarmányát^ tavasztól őszig szabadon, a legelőn tartja állatát, a legközelebbi esztendőkben azután, amikor állata felnő, vásárra viszi és a kifejlett, erőteljes állat ellenértéke a legközelebb megszerezhető hold földbe vándorol át. Ismertem falusiakat, akik zsellérekből lettek módos gazdákká néha 10 év alatt, ismertem olyanokat, akik örek korukra 30—40 holdat vásároltak össze, mind azon a pénzen, amely--, állateladásból származott; ez a magyar paraszti társadalom természetes tőkegyűjtésének eszköze. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől) Aki tehát a legelőt elvonja, vagy nem adja meg a legelő lehetőségét, az ezzel a kisgazdatársadalom tőkegyüjtési lehetőségét vonja el. (Úgy van/ Úgy van! — Taps a jobboldalon.) A hiányzó legelőt tehát mindenáron meg kell szerezni. A legközelebbi út, amely ide vezet, a tagosítás. A feleslegessé váló területek, amelyek így megtakaríttatnak, némely • tagosított határban, igen jelentékenyek. Például nálam Mezőkövesden 6%-át teszik ki a községi határnak, tehát egy 700 holdas legelőt lehet helyettük kihasítani. A tagosítás tehát a legközelebbi út. Ha erre nincs meg a lehetőség, akkor a vásár; lás következik, vagy esetleg a birtokpolitikái törvények eszközeinek a legelőkre és erdőkre való kiterjesztése. Ebből a célból nem szabad kitérni az erdőterületek . igénybevétele elől sem, mert sokkal nagyobb nemzetgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy legelő legyen, minthogy az erdő fenntartassák, (Helyeslés.) feltéve, hogy az okszerű talajhasználat megengedi. Ebből az okból tehát az erdőtörvény revíziójára is szükség van éis nagyon kérem a miniszter urat, hogy legyen szíves ezt tervbe venni, mert kénytelenek leszünk a magyar falu jövője érdekében eme kérdésben kérő szavunkat ismételten felemelni. Legyen szabad itt foglalkoznom az 1935. évi legújabb erdőtörvénnyel. Amikor ez a törvény meghozatott, akkor a trianoni megnyomorítás állapotában éltünk; nyersanyagaink legnagyobb részétől, közöttük faszükségletünk legnagyobb részétől is, megfosztattunk. Tüzelőfában és lombfában szükségletünknek csak egy részét tudtuk fedezni, fenyőfában a szükségleteknek nem egészen 10%-át. Természetes, hogy a nagyarányú behozatal nagyon kedvezőtlenül hatott közre kereskedelmi mérlegünk alakulásánál. Volt idő, amikor 9—13%-át tette ki kereskedelmi mérlegünk behozatali oldalának, volt idő 1929-ben, amikor 132 milliót adtunk ki a külföldnek fáért és volt idő az 1930-as évek elején, hogy az utódállamok fatermelői és fakereskedői ez államok közrehatása mellett szindikátusba tömörültek és kartelárakat alakítottak a behozott faanyag _ áremelésére. Volt idő, amikor 30% felárban jelentkezett ez a szindikátusi teher. Ezek a körülmények meggondolásra késztették és arra indították a kormányt, hogy az erdőállomány, a fatermelés alapjának megmentése és a helyes gazdálkodás biztosítása érdekében, nemkülönben egy helyes kereskedelmi konstrukció biztosítása érdekében különleges intézkedéseket tegyen. Az egyik ilyen beavatkozás volt az erdőtörvény, a másik pedig az, hogy a hazai termelést és a faimportot központosított szervezetté kellett tömöríteni, hogy e helyesnek bizonyult konstrukcióval ellenőrizzék a termelést és a behozatalt. Ezzel sikerült is kiparírozni az ebből reánkháruló nehézségeket. Akik azonban akkor résztvettünk a bizottsági tárgyalásban, már figyelmeztettünk rá, hogy ennek a törvénynek az a rendelkezése, amelyben letért a feltétlen erdőtalajok és a véderdők alapelvéről és minden akkor talált befásított területet erdőnek és mint erdőitek fenntartandót nyilvánított, ezzel letért arról a közgazdasági alapelvről, hogy minden talajon azt műveljük, ami a termelésben a legtöbb jövedelmet ad, feltéve, hogy az okszerű talajhasználat azt megengedi. Ezért azt kértük, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor a törvény fenntartására már szükség nem lesz, a törvény revíziója következzék be. Azóta az Úristen különös kegyéből országrészek tértek vissza és ezzel együtt jelentékeny erdőterületek jutottak birtokunkba és ha a tűzifában a fejkvótát valamivel emeljük, miután különösen Kárpátalja lakossága fafíítéshez van szokva, akkor is a termelés rendes menetét feltételezve,' tűzifában 15—20 millió métermázsa fog mint diszponábilis tétel az export és egyéb célra rendelkezésünkre állani. Lomblevelű müfában még jobban állunk, mert az előző adatok alapján számítva a megnagyobbodott ország szükségletére 34.000 vagont preliminálva, még mindig 70—74.000 métermázsa lesz lombműfából az a felesleg, amely mint diszponábilis mennyiség rendelkezésre állhat. Egészen más a helyzet a fenyőfánál. Ott 9000 vagonnal kevesebb, a termelés menetét véve alapul, az a mennyiség, mint amennyire szükségünk van. Most már közgazdasági be-