Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-265

516 Az országgyűlés képviselőházának 261 Meg kell mondanom, akármilyen kicsi dolog, hogy oda kell tenni ebbe a szakaszba, azt, hogy fűtést, világítást, takarítást és mosást is kap az orvos, mert én voltam klinikai gyakornok, amikor pedig jobb idők voltak és majdnem mind ingyen kaptuk a kosztot és a kvártélyt, de akadt olyan gondnok, aki elkezdte számítgatni, hogy hány darab radiátor van a fűtőtestemen és kiszámította, hogy hány köbméter után hány fillért fizessek a fűtésért, azután pedig a villanykörtéket és a kilovattórákat kezdte számolgatni. Sajnos, ha ezt nem vesszük be a törvénybe, akkor az illető kórházi gondnok, félvén a fegyelmitől, kénytelen lesz a fiatal orvosokat ilyen dolgokkal molesztálni, T. Képviselőház! Felszólalásom végére jutottam. A bizottsági tárgyaláson meg bátorkodni fogok egypár módosító javaslattal jönni. Előre kérem a belügyminiszter urat, talán beszédemből is láthatta, higyje el, minket ennél a kérdésnél az ég világon semmi néven nevezendő politikai szempont nem vezet. Azt hiszem, azt a miniszter úr is tudja, hogy, mint ellenzéki pártnak, semmi okunk sines a miniszter úr személyével szemben bizalommal lenni. Ez természetes. Ennek dacára azzal kezdtem és azzal végzem felszólalásomat, hogy a javaslatot alapelveiben helyesnek tartom és amennyiben a miniszter úr az orvosok áthelyezésére vonatkozó szempontjainkat magáévá teszi, a javaslatot a plénumíban is meg fogjuk szavazni. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik a vezérszónokok közül? Nagy Ferenc jegyző: Stitz János! Elnök: Stitz János képviselő urat illeti a szo. . Stitz János: T. Ház! A magyar nemzetnek ket nagy kincse van, a nemzeti lélek és a nemzeti test. A nemzeti lélek gondozása a lelkészek, a papok, a tanítók, a nemzetnevelők gondja, a nemzeti test az orvosok és a szociálpolitikusok kezében van. Már a régi római közmondás megállapítja: »Mens wmé, in corpore sano«, vagyis ép testben van ép lélek és ezért mindennér fontosabb az, hogy ezt a nemzettestet minél jobban, minél gondosabban mmel előrelátóbban ápoljuk. Az kétségtelen, nogy a magyar nemzet testének gondozásában az utolsó két évtizedben oriasi haladás észlelhető. A debreceni egyetem közegészségtani professzora, Jeney Endre doktor az év elején egy népszerű főiskolai tanfolyamon egy előadást tartott, amelyben egészségvédelmünknek az utolsó két évben elért sikereiről számolt be. Rendkívül érdekes ez a brosüra és ebben felvázolja azokat a törvényszerű intézkedéseket, amelyek a magyar testi kultúra ápolását célzandó, az utóbbi két évtizedben életbeléptek. Igaz, hogy a magyar föld közegészségügyének kiváló törvénye az 1876:XVIII. te. korát megelőzve, olyan óriásit, alkotott, hogy annak hatásait még most is érezzük, de ebben az időben Kochnak, Pastenmak, Semmelweisnek úttörő felfedezései még nem váltak közkinccsé és ezért ez az egyébként nagyszerű konstrukciójú egészségügyi törvény egyes gerendáiban lazul és korhad, úgyhogy a törvények egész sorozatával kellett már pótolni ezt a törvényt. Ebbe a sorozatba szervesen beleillik a Tauffer-féle szülészeti rendtartás 1928—32-ből, ezt követte az egészségügyünk államosítását előbbre vi vő 1936 :ÏX, te, utána következett két . ülése 1942. június 11-én, csütörtökön, nagyszerű belügyminiszteri rendélet: 1937-ben a 246.600-as belügyminiszteri rendelet, amely a diftéria elleni oltást rendelte el, következő évben pedig a 247.000/1938-as belügyminiszteri rendélet, amely lehetővé tette azt, hogy a tífusz elleni védőoltást kötelezővé tegyék. Korszakalkotó törvény volt 1940-ben a güműkór és a vérbaj elleni védekezést szabályozó 1940 évi VI. te, végül pedig az 1941 :XV. te, amely a házasságelőtti kötelező orvosi vizsgálatot léptette életbe. Ennek a lépésről-lépésre való előrehaladásnak következő állomása ez a mostani törvényjavaslat, amelyet nagy örömmel kell üdvözölni. Hangsúlyoznom kell azonban még egypár adatot a magyar egészségügy fejlődése terén, amelyekkel méltán dicsekedhetik az ország és az egészségügyi kormányzat. A magyar halálozási arányszám leszállása különös örömmel kell, hogy el töltsön bennünket. 1922-ben 21*4 ezrelék volt a halálozás, 1925-ben ez leszállt 1711 ezrelékre. 1933-ban 147 ezrelékre, 1939-ben pedig 13'5 ezrelékre. Tizenhét év alatt tehát a magyar halálozási arányszám 36 9%-kai javult, ami annyit jelent, hogy Európában ez idő alatt nálunk volt legnagyobb a javulás. A gümőkóros halandóságnál is óriási eredményeket értünk el, annak ellenére, hogy az 1941-es törvénycikk hatása tulajdonképpen még nem érett be. 1924-ben meghalt 26.724 ember, ami körülbelül Vác lakosságával egyenlő, 1939-ben ez lezállt 12.846 emberre, ;' mondjuk egy Kalocsa-szerű városka nagyságára, vagyis a javulás a gümőkóros halandóság tekintetében 15 év alatt 513%. Méltán elmondhatjuk tehát, hogy az utóbbi két évtized a magyar közegészségügy reformkorszaka volt. Saj,nos, nem tudunk ilyen szép számokra hivatkozni a születési adatoknál. Annak ellenére, hogy szorosan nem tartozik abba a témakörbe, mégis fel kell említenem ezt a kérdést is, mert nem tudok a magyar törvényhozás szempontjából nagyobb és fontosabb feladatot elképzelni, mint azt hogy a magyar születési arányszámot felemeljük. Ha mi az ókori orvosok magas etikájára gondolunk és így gondolok Hypokrátes esküjére, amelyet Apollonhoz, Asklepioshoz, Hygieiához és Panakeiához intézett, amelynek minden egyes pontja bizonyítja azt, hogy az a ma orvosa is elfogadhatná, akkor látjuk, hogy van. ebben az esküben egy pont, amely azt mondja: »sohasem fogok az asszonynak szert adni ahhoz, hogy egy csírázó életet elpusztítson«. De a születés kérdése nemcsak orvosi kérdés, sürgősen szükséges lenne új örökösödési törvény is ahhoz, hogy ezt az előbb vázolt gyönyörű közegészségügyi képet a maga teljességében ki tudjuk egészíteni. (Böres János: Már régen így kellene lennie!) Kétségtelen azonban, hogy ezt a lépésről-lépésre való haladást a közegészségügy konstrukciójában fel kell váltani egy magyar egészségügyi kodexnek

; amely egyszerre fogja össze a magyar egészségügy minden kérdését és egyszerre alkot egy nagy, újított, hatalmas, az 1876:XIV. tc.-hez hasonló tör.vényt. Amikor ezzel a törvényjavaslattal foglalkoztam, két ankéten vettem részt. Az egyiket a pécsi orvosi kamarában hívtam össze, ahol meg akartam hallgatni a tisztifőorvosok, tisztiorvosok, városi, községi orvosok, falusi körorvosok és körzeti orvosok véleményét erről a javaslatról; meg akartam tudni, hogyan vélekedik erről a magyar egészségügynek a vi-