Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-232

468 Az országgyűlés képviselőházának 23$ Visszakívánjuk, ami a miénk volt!) Hogy valamennyien, azt hiszem pártállásra való tekintet nélkül, többet kívánunk, ez nem csoda. Sőt ez motorja is kell, legyen szeleke'deteinknek, de én hiszem, (hogy a nehézségek elmúltával még többet tudunk tenni. Én hiszem, hogy a t. túloldallal egy vagyok abban, amikor azt kívánom, hogy legyen boldog a magyar egy boldog hazában. (Helyeslés a szélsőbatoldalon.) Ha végignézünk az emberi társadalom történelmén, azt látjuk, hogy a középkorban kasztok voltak s a vagyoni és hatalmi helyzet szerint helyezkedtek el az emberek. Akkor nem ismertek még fajkérdést és nem ismertek nemzetet olyan értelemben, ahogyan ez a fogalom azóta kialakult. Ezt a merev és tulajdonképpen a fejlődést is gátló rendszert váltotta fel az úgynevezett libei ál-individualista rendszer, amely az egyes egyedekre, azoknak képességeire és azok boldogulására épített. Ez a rendszer a maga ideiében, amikor elindult, helyes és jó volt, késeibb azonban, sajnos, elfajult, mert nem a de' rék és kiváló egyedek érvényesültek, hanem azok, akik ennek a rendszernek a gyengéit felismerve, összefogtak, akik az ezen az alapon kiépült gazdasági rendszerben karteleket alapítva, visszaéltek avval a szabadsággal, amelyet nekik éppen ez a rendszer biztosított és a szabadságból szabadosságot csináltak. Éppen ezek voltak azok, akik lejáratták ezt a rendszert. Így lett a liberál-individualista rendszer tulajdonképpen a társadalom kerékkötője, megölő je és így következett be az, hogy hazánkban is éppen a jóérzésű magyar nemzeti elemek háttérbe szorultak, elszegényedtek, állami pályára szorultak és legnagyobbrészt azok az elemek jöttek előtérbe, akik kapzsi módon kihasználva ezt a rendszert. a gazdasági erőket magukhoz kaparintották. Ez a világháborúig tartott. A világháború hatalmas erupciója felrázta a társadalmat, akkor érlelődött meg az új nemzeti és népi politika, akkor kezdte érezni mindenki, hogy csak úgy tud a* társadalom boldogulni, ha minden egyes tagjai összefogja az az érzés, hogy a fajta legszegényebb, legelhagyatottabb és legárvább tagja is többet jelent saját fajtájára nézve, mint a legintelligensebb, a legvagyonosabb idegenfajtájú elem. A faji összetartozásnak ez a felismerése eredményezte azt, hogy olyan politikai törekvések kerültek előtérbe, amelyek támogatják, felemelik az elesettet, a fajta szegényeit, hogy megerősödjenek és így az ő megerősödésükön keresztül a fajta, a mi esetünkben a magyar fajta megerősödve, a jövőben kemény harcokban is megállja a helyét és biztosítsa a maga pozícióját. Ez az új társadalmi rend azonban csak akkor tud igazán kifejlődni, ha az új gazdasági rendszeren keresztül megerősödhet. Mi ez az új gazdasági rendszer? Itt az alapelemeket kell vizsgálnunk. Egy termelési rendszer elemei a tőke és a munka. Éppen e két elem arányával volt a baj a múltban. Éppen ezért, rajta kell lennünk, hogy a munka nagyobb elismerést nyerjen a jövőben, mint a múltban. Ez fokozatosan megtörtént nálunk is, mert kormányunk politikája most is és a múltban is — utalok a m'nimális fizetések megállapítására és más hasonló intézkedésekre, — lehetővé tette azt, hogy a munka nagyobb jövedelmet, nagyobb ellenértéket tudjon kapni. De ez nem e]ég. Szükség van még arra, hogy a munka ülése 194-1 december 5-én, pénteken. megbecsülése tekintetében többet tegyünk. Az én elgondolásom szerint az új munkaügyi minisztérium vagy munkaügyi csoport keretében, amely valamelyik minisztérium, talán a belügyminisztérium keretében volna elhelyezhető, — nem is az iparügyi minisztériumot terhelném ezzel — ellenőrizni kellene munkafelügyelőségek útján azt, hogy a munkás és a munka megbecsülésben, megfelelő ellenértékben részesüljön. Ez nemcsak a munkásnak az önérzetét emelné, a munka megbecsülését vonná maga után, hanem a magyar nemzet munkásegyecleiuek anyagi megerősödését is. A munkás önérzetének megerősödésén túl szükség van az egész nemzet önérzetének megerősítésére, és ezért hálás szívvel köszönöm a miniszterelnök úrnak, hogy a külügyi tárca költségvetési vitája alkalmával a magyar nemzet megerősödését és önérzetét igen emelő beszédet mondott, amelyben hangsúlyozta azt, hogy igenis helyünk van itt a Duna-Tisza közén, igenis a magyar függetlenség, a magyar szabadság megóvása érdekében mindent meg teszünk, igenis elismerik a mi helyünket és a magyarságnak képességeit és erőit és az volt az érzésem, hogy azt mondta: legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk. De nem elégséges, hogy csak egy-egy ilyen kijelentés hangozzék el. Szerintem szükség volna arra, hogy a magyar társadalom szervezetein keresztül is belévigyük ezt az érzést minden egyedbe és éppen azért sajnálatosnak tartom, hogy olyan sok társadalmi egyesülete van ennek az országnak. Nagy számokat hallottam, 27—28 ezret is emlegettek és, sajnos, az a tapasztalatom, hogy tulajdonképpen aligalig működik egyik is, másik is, pedig szükség van arra, hogy a magyar társadalomnak élénk, élő szervezetei legyenek, amelyek irányítanak és sok kérdésben útmutatásul szolgálnak. Né várjunk mindent a kormányzattól és az állami igazgatástól. Ne legyen más irányú társadalmi mozgalom, csak amit a kormányzat inaugurál. De ezt nem úgy képzelem el, hogy csak anyagi dotációval lássák el az egyesületeket, hanem igenis az egyesületek összevonásával, megfelelő vezetők odaállításával és megfelelő célkitűzésekkel, munkarenddel azon legyünk, hogy a társadalmat összefogjuk. Ilyenirányú munkát a nemzet felvilágosítására intéz a miniszterelnökségen a nemzetpolitikai szolgálat, amelyért csak hálás köszönet jár, mert én választókerületemből ismerem, hogy munkája milyen áldásos. De bizonyára nemcsak én érzem ezt, hanem képviselőtárs_aim is (Ügy van! jobbfelől.), akik a kiadványokat megkapják, akik megkapják az Országépítés című havi vagy félhavi folyóiratot. Láthatják, hogy végre elérkezett a hivatalos kormányzat, az állami igazgatás is abba az irányba, amelyben helyesen lehet dolgozni. Legyünk rajta, és kérem t. képviselőtársaimat, hogy ezt az áldásos munkát támogassuk. Éppen a társadalom irányításával kapcsolatban meg kell emlékeznem arról a kiállításról, amelyet a tegnapi napon volt szerencséin látni: az antibolsevista kiállításról. Engem is, aki végigéltem itt a bolsevizmus rémségeit, megfogtak az ott látottak. Mondhatom, hogy szükség van ex*re és nagyon helyes, hogy ezt megvalósítottuk. Szívből kívánom, hogy minél többen lássák ezt a kiállítást, (Helyeslés.) hogy a magyar nemzeti érzésben megerősödjünk, mert sohasem lehet eléggé figyelmeztetni ii társadalmat arra, hogy óvakodjék a gonosz-