Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-231

£02 Az országgyűlés képviselőházának 281. ülése 1 HÍ december J+'-én, csátörtölcön. hatatlannak látszó problémák, mert bátran, egy akarattal fognak történni a döntések a nemzet javára és mindig csak a népközösség érdekét tartva szem előtt. Akkor nem lesz leküzdhetetlen rém az egyke, amely nagyrészt szintén a jövőbe vetett hit és bizalom kérdése. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Németországban még nem is érezhette a nép az új rendszer intézkedéseinek áldásos hatását, mégis maga az a tudat, hogy fiatal, tetterős új rendszer lépett a régi helyébe, máris azt eredményezte, hogy megindult a népszaporodás százalékának az emelkedése. Csakhogy amíg Németországban a német családapa dagadó mellel, boldogan jelenti ki az újszülött bölcsője mellett, hogy: »Adtam egy új katonát a Führeriiek«, addig nálunk az újszülött bölcsője mellett gondterhelt, ráncos arcú, szomorú, esett fejű magyar családapa gondokba roskadva tépelődik, vájjon lesz-e kenyere az újszülöttnek. (Maróthy Károly: Sajnos, így van!* T. Ház í Szemünk előtt játszódik le egy valamikor hatalmas gazdasági rendszer, egy jnonuimientális építmény összeroskadása és széthullása, és szemünk előtt folyik egy új világ, egy új rendszer körvonalainak gigászi méretekben való kibontakozása. Nagy korfordulóban élünk ess ilyenkor bátor, rugalmas, tetterős kormányra van szükség, mert a tétlenség, a tétovázás és a tehetetlenség rettentő katasztrófáiba sodorhatja a nemzetet. Nemzetemet féltő nagy aggodalommal figyelmeztetem a magyar korimányt, hogy kezdje meg az átalakítás nagy mimikáját, mert a dolgok úgy festenek, hogy amit önök lassú haladásnak neveznek, az megállást jelent, amit bölcs megfontolásnak mondanak, az a valójában évekig tartó fontolgatás, amit leküzdhetetlen alkadálynak jelölnek meg, az tehetetlenséget takar, amit pedig csendnek és nyugalomnak neveznek, az félelmetesen kezd a temetők csendjére és nyugalmára emlékeztetni. A mai rendszer szereti hazánk dicsőséges történelmét sokszor felidézni, fényes pompával ünnepelni a multat, talán azért, hogy benne vigasztalást találjon. Szükséges is a múlt emlékeinek ápolása. De ne hagyjuk figyelimen kívül, hogy a történelem nem mindig vigasztal, hanem int, népek pusztulásával fenyeget. Pusztuláshoz közeledik az a nép, amely nem tudja kellő időben megtalálni új életformáját vagy nem tudja ezt kiharcolni. Nagy késésben vagyunk, az európai átrendezésnél, de ha kellő energiával fogunk hozzá és a nemzeti szocialista koreszmének megfelelően rendezzük be magyar életünket, akkor még az elsők között lehetünk és ennelk számos előnyét biztosíthatjuk nemzetünk szamára. Mivel azonban semimi jelét nem látom kormányunkban annak, hogy ezt végre akarná hajtani és ezért súlyos felelősség terheli Magyarország* jövőjét illetőleg, teljes bizalmatlanságom nyilvánítása mellett a költségvetési javaslatot nem fogadom el. (Tans a szélsőbalQrlékiïon.) Elnök: Bejelentéin a t. Háznak, hogy Pál Gábor képviselő úr a házszabályok 143. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján kért szót. A képviselő úrnak a szót megadtam és a házszabályok ugyanezen szakasza értelmében felszólalására a következő ülés napirendjének megállapítása után kerül sor. A Ház a bejelentést tudomásul veszi. Folytatjuk a javaslat vitáját. Szólásra következik? Porubszky Géza: Balás Károly. Elnök: Balás Károly képviselő urat illeti a szo. Balás Károly: T. Ház! Az appropriációs vita most, amikor világnézetek ütköznek öszsze, mégpedig nemcsak elvileg, hanem véres és emberírtó háborúkban is, különösen fontos abban a tekintetben, hogy a törvényhozás házában is alkalmat ad felülemelkedve a legprózaibb napi kérdéseken, bizonyos fontos elvi szempoutok megvitatására és legalább is bizonyos nézetek kifejtésére. Éppen most nyílt meg az a kiállítás, amely minket, magyarokat olyan szomorúan érdekel, az antibolsevista kiállítás, amely élénken emlékeztet arra, hogy az ilyen világnézeti különbségeken alapuló harcok micsoda emberirtással járnak; nagyon sajnálatos, hogy éppen erre az időpontra esett az, hogy meg keltett állapítani a Ház tanácskozóképtelenségét, habár csak pár percre is, mert ezzel az appropriációs vitába bizonyos disszonancia hangját vegyítették. A megajánlási vitának hivatása azokkal az áldozatokkal foglalkozni, amelyeket az ország népe megíhoz és amelyeknek hova fordítását a kormányra bízza. Ez különlegesen parlamenti funkció, annyiban is, hogy ez csak szuverén testületeknek a funkciója, csak országgyűlések, ilyen értelemben vett országgyűlések végezhetik el. A pusztán tanácsadó testületeknél ilyesmire szükség nincs, mert ott a kormány, illetőig a. felsőbbség teljes hatalommal és diszkrécióval nyúlhat bele a polgárok zsebébe anékül, hogy bármilyen alkotmányos ellenőrzést is lehetne ebben a tekintetben gyakorolni. Nagyjában az alkotmánynak is az a lényege, — legalább úgy, amint azt a magyar emlber felfogta és a magyar történelemben történelmileg felfogtuk, — hogy alkotmány alatt a szónak eredeti és célzatosan félre nem magyarázott, a mai divatos módszerek szerint ki nem fordított értelmében mindig olyan rendszert értettek, és értenek, amely ellentéte az abszolutizmusnak; hiszen százados történelmünk eseményei tanúsítják azt, hogy amikor alkotmányos küzdelmekről beszéltek, akkor mindig többé-kevésbbé egy abszolutizmus elleni küzdelmet értettek. (Maróthy Károly: Most már a Dob-utca beszél alkotmányvédelemről! — Az elnök csenget.) Én mint százperoentes magyar ember, alkotmányról mindig szívesen fogok beszélni. (Maróthy Károly: Helyes!) Ellentéte tehát az abszolutizmusnak az alkotmány, amelynél akár valamikor a rendek, akár most a nép, áldozatainak hovafordítását legalább is ellenőrizheti. Az alkotmányban tehát mindig benne van bizonyos önrendelkezésnek, önkormányzatnak az alapelve, benne van bizonyos szabadságnak az alapelve is, akárhogy lenézzük is ezt a fogalmat, amelyet azonban ennek a fogalomnak mai ellentétesei nem mernek nyíltan tagadni, hanem azt mondják, hogy szabadság az, ha nekik engedelmeskednek. Tulajdonképpen mindenütt,, ahol valamilyen országos testület szuverén módon szól bele az ország áldozatainak hováfordításába, megvan a parlamentarizmus csirája is és így megvolt ez már a magyar rendi országgyűlésekben is, mert nagyon jól tudjuk,, hogy az adó- és katonamegszavazás jogáról őseink nem mondtak le és ezért érdemesnek tartották véres szabadságharcokat is vívni, mert ebben látták azt az egyedüli és végső módot, amellyel beleavatkozhattak saját áldozataik hováfordításába. Az adó- és katonamegszavazásnak ezt a jogát nem is sikerült semmiféle