Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-225

Az országgyűlés képviselőházának 225. ségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps jobbfelől. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Pintér Béla! Elnök: Pintér Béla képviselő urat illeti a szó. Pintér Béla: Mélyen t. Ház! Amikor a képviselőház a közellátás problémáival foglalkozik, megdöbbenéssel hallja azokat az adatokat, amelyeket képviselőtársaink felsoroltak. De, ha kimegyünk a faluba, ott is azt látjuk, hogy a nagy aránytalanságok ott is a legnagyobb elkeseredést váltják ki a népben. Különösen áll ez legnagyobb égető problémánkra, amellyel évek óta vívódunk. Én még magam is a kormányparti padokban ültem, amikor már ezelőtt két évvel felvetődött a sertéshízlalás iakkori lehetetlen volta, s ott én is azok közé tartoztam, akik ennek igenis, hangot adtak, akik kérték ennek sürgős megoldását, mivel akkor már a halború előszele mutatkozott, sőt a háború már folyt is akkor. Rámutattunk arra, hogy a háború folyamán mindig súlyosbodni fog a helyzet, ami nagyon természetes következménye a háborúnak: kértük tehát, hogy a sertéshízlalás kérdését nagyon radikálisan oldják meg, de ebben a dologban mégsem történt olyan komoly intézkedés. Ugyanakkor azonban az árakat mindig rögzítették és nem vették figyelembe, hogy amikor a mezőgazdasági árakat rögzítették, az ipari árak fokozatosan emelkedtek és így később ódajutott a gazda, hogy teljesen lehetetlenné vált a helyzet, mert az ipari hizlaldák ezt a hízlalási konjunktúrát azonnal kihasználták. Amikor kitört a háború, még az volt a helyzet, hogy a falu kisgazdái adták a közellátásnak a hízott sertések 70%-át, és ha ma vizsgáljuk a helyzetet, azt látjuk, hogy csak alig 10—15%-át adják, ellenben az arra vállalkozó ipari hizlaldák állítják elő azt a kis mennyiséget, amely egyébként sehogyan sem tudja a közszükségletet fedezni. Ezért már két évvel ezelőtt szükségesnek láttuk rámutatni az akkori lehetetlen állapotokra, kérve azt, hogy itt meg kell szabni az irányt, meg kell szervezni a dolgokat, erős kézzel be kell avat-' kőzni. A múltban az történt, hogy amikor a hízott sertések ára 1.44 pengőre volt maximálva a kisgazdák részére, a kisgazdák ezen az áron odaadták, de később rájöttek arra, hogy az ipari hizlaldák, amelyek ezt a konjunktúra szempontjából ki akarták használni, olyan szerződóseket kötöttek a hatóságok tudtával és beleegyezésével, hogy az ipari hizlaldák megvették a hizlalni való sertest 2.20 pengőért s tőlük azután átvették a hízott disznót olyan áron ~ ezt csinálták a közületek, a városok, a vármegyék, ezt csinálták a bányák és a gyárak — hogy ezeknek 1.80 pengőbe jött a hízott disznó kilója, akkor, amikor a kisgazdának 1.40 pengőre volt az ár maximálva. ' , Nagyon természetes következménye volt ennek, hogy a kisgazdák százezrei kikapcsolódtak a sertéshízlalásból. Már pedig az én nézetem az, hogy amint ezt a problémát a kisgazdák nélkül eddig sem tudtuk megoldani, úgy a jövőben sem tudjuk, sőt nem is lehet. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Arra kérem az államtitkár urat, tegye lehetővé, hogy a kisgazda az ipari hizlaldákkal egyenlő mértékben hizlalhasson. (Helyeslés a szélsőbaloldaIon.) Hiszen a kisgazda szívvel-lélekkel, minden szorgalmával a nemzet megerősítését, felemelkedését szolgálja, de ilyen árkülönbözetekkel nem szabad munkáját teljesen leheülése 19

At november 26'án, szerdán. 15 tétlenné tenni. Ezért van közellátásunk katasztrofális helyzetben. Merem állítani, hogy ez okozza a legtöbb kellemetlenséget, hiszen mind faluhelyen, mind már a városokban is egészen tűrhetetlen a helyzet. Tessék csak elképzelni, már reggel 5 órakor felvonulnak az asszonyok s várnak reggel 7 óráig, amikor Jkinyitják az üzletet; V^-kor már elfogy a zsír és ott áll 400—500 asszony, aki elkeseredésében mindenféle kifakadásokra ragadtatja magát. Uraim, tízezer fizetett angol kém nem tudna ellenségeinknek akkora szolgálatot tenni, mint amekkorát ezek az asszonyok tesznek. Sürgősen és radikálisan kérem ennek a lehetetlen állapotnak a megoldását. Hiszen ez a helyzet nem azért következett be. mintha nekünk nem volna hizlalni való sertésünk, és még azért sem, mintha talán nem volna abrakunk, hanem azért, mert olyan lehetetlen árak vannak, hogy százszámra, sőt tízezerszámra is legelnek kint a hizlalni való sertések csak azért, mert amikor a gazda előveszi ceruzáját, akkor a végén, akárhogy is számol, mindig ráfizetése lesz. És hogy mégis hizlalnak? Mert könnyű felvetni az ellenvéleményt, akkor hogyan hizlalnak mégis? Az ipari hizlaldák mindig előnyösebb helyzetben vannak a hizlalásnál, mert ma is az a helyzet, hogy egyes vármegyék az ipari hizlaldáknak 150 Pengő kamatmentes előleget adnak a hizlalásra. Ezt azonban nem kapja meg a kisgazda, pedig a nagyhízlalók ezzel vásárolják fel az abraktakarmányt. (Az elnöki széket Tasnádi Nagy András foglalja el.) Ha a 'kisgazda akar hizlalni, el kell adnia meglévő állatját és befektetni azt a kis tőkét olyasmibe, amiről előre tudiia, hogy rá fog fizetni. A vége az, hogy a hizlalni való disznók tízezrei ma is kint ténferegnek a legelőkön vagy a sárban henteregnek, akkor, amikor az ország égeiő problémája nincs meg oldva. Kérem az államtitkár urat, gondolja meg ezt a dolgot, mert amíg itt radikálisan nem fogunk intézkedni, sohasem lesz zsír. Az nem elegendő, hogy csak büntető rendelkezést bocsátanak ki, amivel egyébként én százszázalékosan egyetértek, hogy nem szabad engedni az árakat feltornászni. Ez nem elég, ha a gazda azt látja, hogy annak az ára. amit ő termel, szigorúan meg van maximálva és hogy ő csak ráfizetéssel tud hizlalni, ugyanakkor pedig a 80 filléres gyolcs ma 4 pengőbe kerül, a 40 pengős csizma pedig 120 pengőbe. Azt látja tehát, hogy itt az áraknak szabad felmenniök. Pedig a zsír az, amire a legnagyobb szükségünk van, amiből a lehetőségekhez mérten nemcsak ezt az országot tudnánk ellátni minden körülmények között, hanem állítom és igazolni tudom, hogy még barátainknak is r nagy mértékben tudnánk bízott sertést szállítani. Nem volna ez a belső elégedetlenség, ha ezt a kérdést bátor kézzel megoldanánk s egyforma mértékben hoznánk az árrögzítést, mert mi kisgazdák nem akarunk árdrágítók lenni, nem akarunk vámszedői lenni nemzetünk nehéz helyzetének; de amíg nem nyúlunk erős kézzel a dolgokhoz, addig-nem tudjuk ezt a kérdést megoldani. Ha meg akarjuk oldani, elő kell venni a ceruzát és számolni kell, mert csak így lehet eredményt elérni; de ugyanakkor a másik oldalon az iparcikkeknél is erős kézre van