Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-226

Az- országgyűlés képviselőhoMmk 226. ülése 1W november 27-én, csütörtökön, 127 nyira kézenfekvők lesznek, hogy mégis csak kell ellene valamit tenni ás mégis csak más módszerhez, más expedienshez kell fordulni. Az adópótlékolás rendszere tulajdonképpen ellentéte az adó individualizálásának és ezért azt mondhatnám, hogy nemcsak közgazdasági, hanem szociálpolitikai szempontból is veszedelem, ami mindig élesebben és élesebben nyilvánul meg, éspedig annál élesebben, minél inkább olyan korszakba megyünk bele, amikor az árak duzzadnak és amikor nincsen olyan stabil pénzünk, amelynek értékmérője olyan pontos volna, hogy azzal hosszabb időn keresztül számításokat lehetne tenni. Ez igen fontos szempont, mert ez a rendszert esetleg rövid idő alatt ad absurdum viheti. Ez az adóp.ótlékolási rendszer pedig alkalmazható természetesen az egyenesadóknál éppúgy, mint a közvetett adóknál, csakhogy óriási különbség van a kettő között éppen az adó hatása tekintetében. Tudniillik ha az adópótlékot a közvetett adóknál alkalmazzuk, bármilyen keserves is azt először kifizetni, ez mégis egészen más természetű, mintha azt az egyenesadóknál alkalmazzuk. Ha ugyanis egy közvetett adót pótlékolok meg és emelek fel. akármennyire keserves is ez a pótlék, annak az illető cikknek forgalmi árában fedezetet talál és továbbhárítódik a drágább árban, mert hangsúlyozom — amit ugyancsak elmulasztottak hangsúlyozni a régi pénzügyi tanck — annak az alapvető szempontnak fontosságát, hogy a közvetett adó inflál, az egyenesadó pedig többnyire deflál. Szóval az ilyen közvetett adók pótléka fedezetet talál az illető cikk vételárában, tehát megvan a garancia arra, hogy van egy olyan adótárgy, amelyből ez kitelik. Nem így van ez azonban már az egyenes adóknál. Az egyenes adókban ugyanis mindig bizonyos maradványt, bizonyos rezidiumot adóztatunk meg: bevétel, kiadás, jön azután a tiszta jövedelem, a tiszta hozadék. Ezt az utóbbit adóztatjuk meg és itt nincsen meg az a garancia, hogy a pótlék ebbe a tiszta hozadékba mindig beilleszthető legyen vagy pedig ne érintse ezt a maradványt olyan erősen, hogy ez azután már az illető adóalany megélhetése tekintetében súlyos következményekkel, jár. Vannak esetek, amikor a bevétel az áremelkedés ellenére nem emelhető fel, a kiadások erősebben nőnek, mint a bevétel, tehát ilyenkor a rezidium csökken. Ha most már ezt a csökkenő rezidiumot még erre való tekintet nélkül erősebb adókulccsal sujtiuk a pótlékolás folytán, természetesen annál igazságtalanabb adóztatáshoz jutunk el. Tehát ezért, minthogy az ilyen pótlékolásban semmi garancia sincsen arra, hogy igazságosan és arányosan el tudja viselni ezt az adótárgy, illetőleg az adóalany, óvakodni kell ettől, illetőleg főleg azoknál a kategóriáknál mellőzni kell ezt, amelyek bevételeiket nem tudják à növekvő árak arányában fokozni* vagy amelyeknél az áremelkedés a tiszta jövedelmi arány csökkenésével jár. Ebből a szempontból' megint csak a középosztály lesz az, amely a legerősebb terhet kénytelen viselni és a legjobban pusztul el. Ezért ezek à globális adópótlékolások tulajdonképpen leginkább középosztályellenesek, kétszeresen sújtják ezeket az adózókat és sokszor azt lehet mondani, hogy megfordított progresszív adó gyanánt hatnak. Ezeket a globális pótlékolásokat tehát nem a nagy konjunkturális nyereségek érzik meg elsősorban, hanem azok a jövedelmi kategóriák, amelyek éppen ilyen korsza-kókban nem tudják a drágulás arányában a .1 öved el meiket növelni. Ezért szerintem mély- bölCseség KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XII, van abban a rendszerben, — bár nem szeretek külföldi példákra hivatkozni — ahol az adófokozást meglehetősen magasan kezdik és a rendes jövedelemadó nem dolgozik fokozott kulccsal, ilyen például a supertaxok rendszere Angliában és Amerikában. Ennek alapgondolata az, hogy a rendes jövedelemadó nem dolgozik progresszív kulcsokkal. Abban van ennek a rendszernek az alapgondolata, hogy éppen a középosztályt, a ke zépvagyonokat, a közép termelőüzemeket hagyják élni, hagyják — hogy úgy mondjam — tollasodni és ezzel középosztálypolitikát csinálnak (MarÓthy Károly: A kisembereket meg nyomjuk el?), ami azt eredményezi, hogy a termelésre, befektetésekre fordíthatnak meglehetősen nagyarányú összegeket. Ha most a középosztály érdekeit ennyire kiemeltem egy ilyen pénzügyi költségvetési vita során, ebből ne méltóztassék arra következtetni, mintha nem volna érzékem a szociális szempontok iránt, nem volna^ érzékem az adók szociális hatása iránt más irányban. Csupán rá akartam mutatni az egyenesadók nehezebb áthárítási körülményeiből folyó egyes következményekre, amely következmények azonban elsősorban a polgári középosztály tagjain csattannak. Ha tehát nem akarunk egyszerűen hízelegni a nagy tömegeknek, — nem is mondom, hogy demagóg politikát folytatni, — akkor nem szabad szem elől tévesztenünk a nemzeti középosztály jelentőségét. Ha ez eltűnik, ha ennek jó befolyása megszűnik, akkor ott vagyunk a proletártársadalomnál és minden proletártársadalom a kommunizmus felé tolódik el. (vitéz Zerinváry Szilárd: Ügy van!) Ennek ellenszerét még senki sem bírta megtalálni. A termelő középüzemek, a középvagyonok azok, amelyek a legkevésbbé származnak a nagy konjunkturális nyereségek lefölözéséből, ezek azok a vagyonok, amelyekről leginkább mondható, hogy a becsületes polgári munka eredményéből származnak, eltűnésük tehát a nemzet gerincét gyengíti meg és töri le. A mai nagy világégésben tulajdonképpen két tábor van: az egyik elismeri a magántulajdont, a másik nem ismeri el, r tehát a kommunizmus rendje és a magántulaj don rendje. A mi kultúránk, a mi civilizác

;

ónk, amely elsősorban európai kultúra és európai civilizáció, évezredek óta a magántulajdon rendjén alapul, (Meskó Zoltán: De a fák nem nőnek az égig!) ha ezt megdöntjük, ^- természetesen nem a túlzásokról beszélek — akkor ez a civilizáció is megdől. Hogy azután a másik oldalon, a kommunizmus rendjével mire megyünk és mit lehet csinálni, arra most már élő példa van Szovjet-Oroszországhan. Ezért ne méltóztassék rossznéven venni, hogy a költ; ségvetési vita során egy olyan adópolitikai szempontra hívtam fel a pénzügyi: politika ^figyelmét, amely oda tendál, hogy a _ magántulajdon intézménye és ösztönző ereje minél szélesebb körben és minél kisebb körben is megvalósulhasson. , Végezetül azonban — miután mások is különösen rámutattak erre — nem térhetek ki az elől sém, hogy a köztisztviselők és a nyugdíjasok sorsára is felhívjam a. figyelmet, különösen pedig helyezetüknek éppen a jelen konjunktúrákkal, a jelen pénzromboló tendenciákkal és a nehéz gazdasági viszonyokkal váló kapcsolatára. Számos szolgálati ágnál látjuk azt, hogy a drágulás folytán különösen a kezdő fizetés alacsony volta miatt valóságos elriasztó hátas 18