Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-216

Az országgyűlés képviselőházának 216. gyermek, az a falusi ember ugyamtgy gesztikulál, ugyanúgy beszél, ugyanúgy gondolkodik, mint az a tanító, aki őt nevelte hat esztendőn, most már nyolc esztendőn keresztül. A tanítótól, a tanító egyéniségétől függ, hogy az a lélek, amely nekünk olyan drága, a nemzeti lélek a magyarságban — a vidéki, a falusi magyarságban éppúgy, mint a városiban — hová fejlődik és milyen lesz. Nincs tehát fontosa bb kérdése a nemzetnek, mint épp a tauítósáemak. a tanítók képzésének kérdése. A tanító ott él messze a faluban és ma, sajnos, olyan helyzetben van, hogy jobb könyveket nem is vehet meg, pedig ezekkel az ő kultúráját, az ő lelkét finomítaná, emelné. Pedig egészen könnyen megoldható kérdés lenne, — hiszen mindenki vár rá, a falusi pap éppúgy, mint a tanító — hogy azokat a könyveket, amelyek a kultúrát, a nemzet lelki kultúráját emelik, a nemzeti kultúrának ez a rohamcsapata ingyen, tiszteletpéldányként vagy pedig kölcsön megkaphatná, mert tudom másamról, hogy amikor az iskolánkívüli népművelést kell tartani, nagy probléma, hogy a faluban egy tanító van és az nem tudja már, hogy miről beszéljen. A falusi intelligencia kultúrájának ellátása, utánpótlása a kultusztárca legégetőbb kérdései közé tartozik. Sokszor látja az ember, hogy egy-egy falu nyakán úgyszólván ott ül nem egy rossz tanító; hanem egy tehetségtelen, elesett tanító, a kultúra magaslatáról, nívójáról lecsúszott, tanító. Én talán magam ellen látszom beszélni vagy legalább is egyházam ellen, amikor azt mondom, hogy éppen a felekezeti iskoláknál van; ez meg. Mert az állami iskoláknál könnyű a megoldás: egyszerűen áthelyezik. Vannak azonban felekezeti iskolák, ahol — különösen ha még részeges is a tanító, de azért elmozdítani nem lehet, mert olyan bűnt nem követ el — egy egész életen át egy egész generációt szinte lenyom a tanító maga alá. Nem egy falut tudnék a kultuszminiszter úr figyelmébe ajánlani és felhívni rá a figyelmét, ahol 20—25—30 esztendeje működik egytanítós iskolában egy tanító, aki ilyen szánalomraméltó szellemi roncs, akinél sokkal magasabb szellemi nívón él annak a falunak fiatalsága, amelyet pedig neki kellene felemelnie a nemzeti kultúra nívójára. T. Ház! Nem a tantervtől függ az eredmény, hanem tisztára a tanító egyéniségétől, hogy az a tanító hogyan tudja átélni, hogyan tudja beleélni magát ennek a nemzeti életnek, nemzeti kultúrának közösségébe és hogyan tudja annak kincseit a maga lelkén keresztül átömleszteni azokra, akik várják ezt tőle. Egy másik kérdésem, amely szintén a kritikához tartozik, a szegény sorsú gyermekeknek neveltetése, ennek a kérdésnek megoldatlansága. Rengeteget írunk róla, igen sokat beszélünk ,a kitűnőek iskolájáról, de mint falusi papnak, sokszor kell látnom és kellett látnom az életben, hogy a legkiválóbb tehetségeket nem tudja az ember taníttatni, nem tud a hónuk alá nyúlni, — vidéki magyar kifejezéssel — hogy ezeket a gyerekeket elindítsa egy szép, magasan ívelő élet útjaira. A nemzetnek ezek a legnagyobb kincsei ott s ezeket össze kellene gyűjteni. Ennek a, kérdésnek a megoldása vár a kultuszminisztériumra, vár a kultuszminiszter úrra. Aki ezt megoldja, vagy legalább is évente összehozza az ország, a nemzet legnagyobb kincseit a, vidékről, — nem sokat, csak egy-, kétszázat kellene összehozni, ülése 19U november 11-én, kedden. 43 különben elpazarlódnak, úgyszólván a nemzet életéből elvesznek — az a nemzet szellemi, kulturális életét óriási lépéssel vinné előre; mert ott kunt megnvugvást teremtene, szeretetet éreznének az emberek, amikor látnák, hogy a.z ő gyermekük, akiről tudja az az egyszerű ember, hogy sokkal nagyobb tehetség, mint azok, akiknek pénzük van, szintén tanulhatna s nem kellene neki keseredett lélekkel látni azt, hogy az ö gyermekének, aki pedig különb mindenkinél, azért mert s&egény, azért mert sokan voltak gyermekek. — hiszen kéthárom generáción keresztül a legjobb magyar családok teljesen elnépesedtek és így elszegényedtek — ezeknek a kiváló, lélekben, vérben magyar embereknek ott kell maradniok, ahelyett, hogy a nemzet életét erősítenék >nêg jobban. Egy másik ilyen kritika a^ felekezeti iskoláknál a kettős adóztatás kérdése. Sokszor hallunk a felekezeti iskolák ellen támadásokat. Az emberek odalenn a vidéken zúgolódnak, hogy sok az adó. Tényleg sok is az adó. Egy megoldatlan kérdüs, mert hiszen a joffi személyek például nem fizetnek adót. Állandóan visszatérő kérdés P7 is a parlamentben, de én hiszem azt, hogy addig fogunk erre a kérdésre visszatárni, míg egyszer csak' megérik arra*, hogy valaki ezeket kemény és határozott kézzel megoldja. _ Ugyanilyen a kántorkérdés is. A kántor, aki feláldozza vakációját, aki teljesen le van kötve egész éven át, ugyanannyi fizetésért kénytelen ezt a munkát elvégezni, mint a másik tanító; mert a kántori javadalmat beszámítják az ő tanítói fizetésébe. Aki nyitott szemmel jár kinn a vidéken, lehetetlen, hogy a_kultusztárcánál meg ne említse a szegény bejáró gyermekek sorsát. Vannak, akik 3—4 órakor kelnek fel és késő éjszaka térnek haza, úgyhogy sárga, satnya, beteges generáció nő fel ott a vonaton. Az a tömeg ott egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a nemzeti kultúrát és annak kincseit ömlessze át ezeknek a szegény gyermekeknek a lelkébe. Lehetne megoldást tálaim ennek a kérdésnek elintézésére; hiszen épp a világháború után jelentkezett ez a kérdés, amely azóta mindjobban elhatalmasodik, mert a reggel utazó ember látja, hogy akármerre megy a vidéken, egy egész tömeg ilyen szegény beteges gyermek, most talán cipő nélkül is vagy rossz cioőben, rossz ruhában, ázva-fázva megy az iskolába és sokszor 40—50 kilométerre is utazik azért, hogy a kultúra kincseihez hozzájusson. T. Ház! Ami a földmívelésügyi minisztériumnál a megoldatlan földkérdés, az a kultusztárcánál az iskolánkívüli népoktatás kérdése Erről is rengeteget írnak az emberek, beszélünk róla, tudjuk azt, hogy ha az iskolából kikerülő gyermeknek nem sietünk a segítségére épp a legveszedelmesebb korban, — amelyben most a leventeintézmény felkarolja őt — elesik. Tudjuk azt, hogy ha népünk elszakadna a nemzeti kultúrától, a nemzeti lélektől, amely éltetni tudja és éltetni van hivatva

1 ezt az országot, akkor egy szörnyű szánalmas bomlás következnék he utána. Ha nincs meg az, amiről annyit beszélnek, a közösségi szellem, ha nem érzi át mindenki azt, ami a nemzet égető problémája, szükséglete, akkor azok az emberek, akik elesnek ettől, sajnos, a magyar nemzet életéten nem vesznek részt. Ahogy más országokban megoldották ezt a problémáit, nálunk is me? kell oldani. Ha a kultuszminiszter úr kemény, határozott kézzel belemyxíl ennek a kérdésnek