Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

Ô56 Az országgyűlés képviselőházának 22b. illése 19Uí november 25-én, kedden'. Ezt az álláspontot már az első felelős magyar kormány pénzügyminisztere, Kossuth nagyon helyesen kifejezte, amikor 1848 augusztus 26-án az országgyűlésben ezt mondotta r (olvassa): »A különböző népfajok boldogulásainak az az egyedüli feltétele, hogy Magyarország egységének alapján mindenki egyenlő legyen jogban, szabadságban, kötelességben a törvény előtt és ne legyen az; állam polgárai között semmi különbség azon az alapion, hogy ki milyen templomban imádkozik, vagy milyen nyelven beszél. Ezen az. alapon lehet egység, de ha külön státtusexisz'tcneiát követel magának minden népfaj, akkor nem lehet egység«. Az 1848. évi szegedi országgyűlés meghozta az első nemzetiségi törvényt, még pedig igen szabad szellemben. Később a haza bölcse. Deák Ferenc fejtette ki a magyar álláspontot már az első feliratban 1861-ben, amikor ezt mondotta (olvassa): »Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai közt különbséget ne tegyen, és akarjuk, hogy más nemzetiségű honfitársaink nemzetiségi igényei mindenben, ami az országnak politikai szétdarabolása nélkül eszközölhető, a törvény által biztosíttassanak«. Ebben a szellemben jött létre a 1868. évi nemzetiségi törvény, amely címében helytelenül mpndja, hogy a nemzetiségek egyenjogúsításáról szól, hiszen valójában nem is arról szól, mert csak a nyelvek hivatalos használatára nézve tartalmaz rendelkezéseket; különben is a nemzetiségeket a szó szoros értelmében nem is lehet egyenjogúsítani, hiszen az állam alapiránya, szelleme nagyon természetesen csak egy lehet, valamiennyi nemzetiség szellemét nem fejezheti ki és nem lehet anynyiféle közigazgatás, annyiféle bíráskodás és egyáltalában államhatalmi ténykedés, ahányféle nemzetiség van. Ennek a nemzetiségi törvénynek alapján, t. Ház, a nemzetiségek Magyarországon olyan helyzetbe kerültek, hogy azzal teljesen meglehettek elégedve. Elég azt mondanom, hogy a románoknak és a szerbeknek teljes egyházi és iskolai önkormányzatúik volt; elég azt mondanom, hogy a nemzetiségek — különösen a románok — annyi iskolát állíthattak fel, amennyit csak akartak; elég azt mondanom, hogy Erdélyben hamarabb volt román középiskola, mint az ó-királyságban; elég azt mondám om, hogy a magyar állam ezeket az iskolákat igen nagy mértékben segélyezte, hiszen még 1914-ben is, tehát már a háború évében, annyit adott nekik, amennyit a románok az egész 22 évi megszállás alatt nem adtak nekünk. (Ügy van! a közéven.) Arra nézve, hogy Magyarország a nemzetiségek jogos • igényei iránt mindig megértéssel viseltetett, elég idéznünk a több mint 700 éves szász önkormányzatot, amely a maga nemében páratlanul áll az egész történelemben, különösen a kisebbségek történetében, mert ez nemcsak kisebbségvédelem, hanem valóságos politikai önkormányzat is volt. Magyarországon tehát kisebbségvédelem volt már abban az időben, amikor ezt egyáltalában a világon másutt nem is ismerték. A nemzetiségek igényeit tehát a magyar törvényhozás és kormányzat igenis, mindig kielégítette. A baj ezzel szemben az volt, hogy nem volt határozott vonalú politikánk a nemzetiségek fékentartására és a kisebbségek védelme mellett a magyar társadalom megerősítésére a nemzetiségi vidékeken úgyszólván semmi sem történt. (Mikó Imre: Sajnos!) Ha ezt menteni lehet, akkor csak azzal menthető, hogy nekünk 1867 után is a birodalomba beolvasztó törekvések ellen kellett küzdenünk, ebben az időben tehát már két fronton kellett küzdenünk: az egyik Bécs volt, a másik pedig a nemzetiségek. (Úgy van! a középen.) A nemzetiségeket igyekeztünk kielégíteni, de ők nem engedték, hogy kielégítsük őket. Mi volt a céljuk! Céljuk az volt, hogy kikiáltsák a világnak, hogy Magyarország a nemzetiségek rab szolga tartója, hogy Magyarország a nemzetiségek börtöne é« — ezt főleg megint a románok tették — ezen az alapon azután elszakadási törekvéseket áruljanak el. Hiszen Bratianu román miniszterelnök már 1868-ban népgyűléseken hirdette, hogy a magyarországi románokat ki kell szabadítani abból a járomból, amelyben vannak. Meginj dúlt a külföldi propaganda részint a románok részéről, részint pedig ügynökeik részéről. A Scotus Viatorok világgá kiáltották azt a lehetetlen helyzetet, amelyben a románok Magyarországon vannak; felhozták, hogy milyen retj tenetes választási erőszakosságokat követnek ] el itt a nemzetiségekkel, főleg a románokkal szemben. Jött volna el Scotus Viator úr Erdélybe, Csíkbe, Udvarhelyre, Háromszékbe, akkor meglátta volna, milyen az a választási terror! (Mikó Imre: Választás halottakkal!) Felhozták hogy rövid néhány év alatt szá| zával ítéltek el itt románokat sajtóvétség ! miatt. Akiket a magyar bíróságok elítéltek, j azok mindenesetre megérdemeltek azt, (Ügy van! Úgy van!) ezzel szemben, ha mi egy vá! lasztói gyűlésen azt mertük mondani, azt mertük megálllapítani, hogy a román kormány a kisebbségi szerződést nem hajtja végre, akkor ennek bűnvádi eljárás lett a következménye. (Úgy, van! Ügy van! a középen. — Egy hang a középen: Minden lépésért bűnvádi eljárás!) A cél tehát az volt, hogy világgá kürtöljék a nemzetiségek tarthatatlan helyzetét és ezen az alapon elszakadási törekvéseket áruljanak el. A románok éppen úgy gondolkoztak e tekintetben, mint ahogy az olaszok, akik az 50-es években, amikor még Ausztria uralkodott Lombardiában és Velencében, népgyűlésekén azt hangoztatták, hogy: mi nem azt kívánjuk, hogy az osztrákok velünk humánusan bánjanak; azt kívánjuk, hogy takarodjanak ki onnan, ahol nincs semmi keresnivalójuk. Nekik is az volt a gondolatuk, hogy nekik nem kell a magyar kormánynak humánus, megértő bánásmódja, nekik Nagy-Románia kell, az egyesülés a hegyentúli testvérekkel. Pedig, t. Ház, hogy mi volt az igazság, — /érdekes dolog nagyon — azt még egy vezető román ember, Vlád Aurél román politikus is bevallotta 1932-ben Kudzsiron tartott választói gyűlésén, ahol szó szerint ezt a kijelentést tette (olvassa): »Senki sem tagadhatja, hogy a magyar uralom alatt boldog és szabad életet éltünk. Csak most láthatjuk, hogy az akkori időkért nem igen panaszkodhatunk.« Ennek a propagandának mi lett a követ| kezménye^ Az, hogy Magyarországnak a leg rosszabb híre lett a külföldön s amikor a pá! rizsi békediktátumok létrejőve telére került a sor, akkor már Magyarországnak sorsa régen el volt határozva. Osak ilyen körülmények közt, miután ez a propaganda működött és miután, sajnos, az akkori magyar kormányok úgyszólván - semmit sem tettek annak ellensúlyozására, történhetett meg az, hogy a békekonferencia elnöke, Millerand, abban a kísérőI levélben, amellyel a magyar békeszerződést