Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-219

Az országgyűlés képviselőházának 219. gászok. A bírói karba való sorolásuk meglehetősen egyforma norma szerint történt, tekintet nélkül arra, hogy 6—7—12 esztendős ügyvédi' gyakorlat állott a hátuk mögött. Ezek mindnyájan a bírói első fizetési csoport első fokozatába kerültek: Ez a körülmény talán egy nyugodtabb időben, egy újabb státusrendezés esetiéin módosítható volna. Nem beszélek arról, hogy ezek közül számosan mint a kisebbségi élet ügyvédjei kiálltak a román bíróságok elé, védték a magyar gyermekeket az iskolaterrortól, kiálltak a nyelvvizsgán elbocsátott tisztviselők közigazgatási pereiben, kiálltak a papok mellé, akik-vádlottként voltak odahurcolva a román bírói fórumok elé és ezzel kitették magukat a román bíróságok neheztelésének, román kartársaik gyűlöletének és az adóterrornak. Ebben a nehéz munkában és ebben az önkéntes, ingyenes magyar feladatvállalásban eltöltött életből talán valamit a nyugdíjba is be lehetne számítani. (Helyeslés.) Én mindig úgy tudtam, hogy a bírói hivatás egyet jelent a szegénységi fogadalommal és én is azt mondom, hogy így van rendjén, hogy aki azt a hivatást érzi magában, hogy az igazság felkent papja legyen, minden anyagi vonatkozástól mentesüljön, így az anyagi gondoktól is. Nem akarom a bírói javadalmazásokat szóvátenni, de talán nem csupán a pénzügyminiszter úrra tartozik az a kérdés, hogy a fogalmazói kar^ elsősorban hivatott a bírói utánpótlást biztosítani. Ma a fogalmazói karba olyan 27—29 éves fiatalemberek jelentkezhetnek, akik nem csupán, hogy túl vannak az egyetem anyagi és szellemi nehézségein, akik tehát vizsgáikat már letették, hanem utána vannak kétéves katonai szolgálatuknak is. A jól felfogott családpolitikának érdekében se engedjük, hogy ezek, akik tényleg hivatottak a bírói hivatásra és arra érdemesek, azért, hogy más pályákon jobban érvényesülhessenek, a bírói pályát elhagyják és ne vállaljanak alkalmazást a fogalmazási karban. Nem ( volna teljes a kép az igazságügy szervezetéről, ha egy specialis erdélyi kérdésre hívnám fel az igazságügyminiszter úr figyelmét. Ez pedig az erdélyi telekkönyvek szánalmas állapota. A telekkönyvnek hű tükörképnek kellene lennie, de az erdélyi telekkönyvek minden egyebek, csak nem jelentik az ingatlanforgalom hű tükörképét. Nem a mai állapotok és a mai intézkedések az okai ennek, hanem az, hogy a román időben nem lehetett szerződést telekkönyvileg bekebelezni addig, amíg valaki az illetéket előzetesen be nem fizette. Azonkívül a mezőgazdasági ingatlanok átírásához állampolgársági bizonyítványt is kívántak. Aki az erdélyi kérdésekkel foglalkozott, nagyon jól tudhatja, hogy ott százezres tömegek voltak állampolgárság nélkül. Szóvátettük ezt a törvényhozásban és más mindenféle fórumon is, de a legutolsó időkig is elutasításra találtunk. Ez azt jelentette, hogy a százezres tömegek, ha ingatlant vásároltak, azt nem Írathatták át, aminek eredményeképpen telekkönyvön kívüli ingatlanforgalom keletkezett. A falusi lakosság megszokta, hogy az eladásokról és vételekről szóló szerződéseket a telekkönyv helyett asztalfiókban vagy az ügyvédi irodában tartsa. Hasonlóképpen volt a helyzet a hagyatékátadó végzések tekintetében is. A román időből ilyen hagyatékátadó végzések százával hevernek a telekkönyvi irattárban s ezeket a fontos okmányokat a bíróságok állam polülése Í94l november 14-én, pénteken. 261 gársági bizonyítvány hiányában félretették. Itt említem meg, hogy ezt az ingatlanforgalmat csupán nehezítette az 1934-ben életbeléptetett konverziós jogszabályoknak az az intézkedése, amely megtiltotta a konverziós adósok részére az ingatlan átírását. Ez részben orvosoltatott ez év szeptemberében a konverziós jogszabályokat módosító miniszteri rendelet által. Itt kell megemlítenem még azt a ténykörülményt is, hogy számos telekkönyv a román hatóságok birtokában van. Csak a marosvásárhelyi járásbíróságtól is 1940 szeptemberében a román hatóságok 14 község telekkönyvét vitték el. Én egy másik marosvásárhelyi ügyvédtársammal tiltakoztam az ellen, mondván, hogy ezek a telekkönyvi hatóságtól elmozdíthatatlan dolgok. Jellemző, hogy olyan járásbírósági elnökünk volt, aki félévvel azelőtt még egyáltalában nem tudta, hogy mi az a telekkönyv. Ezeket az iratokat irgalmatlanul elvitték; hasonlóképpen vannak iratok, amelyek fellebbvitel útján kerültek a román hatóságok birtokába. Igen sürgős szükség volna tehát arra, hogyha másképpen nem. csere útján visszakerüljenek ezek az iratok Komániából. Ugyancsak itt említem meg, hogy telekkönyvi rendtartásunk egy pontban kiegészítésre szorul. Már a korlátolt felelősségű társaságokról szóló törvény is előírta a szerződésekre vonatkozólag, hogy azokat közjegyző vagy ügyvéd kell, hogy ellenjegyezze. Ugyanígy életbevágóan fontos dolgok azok a dologi jogok, amelyek a telekkönyvbe bejegyeztetnek. Nem akarok kari érdekből beszélni, ám szerkessze ezeket a szerződéseket akár ügyvéd, vagy falusi jegyző, de ellen jegyezzék a szerződést. Ezzel a jogkereső közönséget nagy visszásságoktól, későbbi perektől óvjuk meg. Ez feltétlenül keresztülviendő és a telekkönyvi bekebelezésre alkalmas okiratoknak ez a kelléke feltétlenül szükséges, hogy meglegyen; nem beszélve arról, hogy ilyképpen a zugirászatot, amely minden becsületes munkának ellensége, ezzel hathatósan meg is tudjuk akadályozni. Az 1440/1940. számú rendeletről előttem már többen beszéltek s én csak arra akarnám az igazságügy miniszter úr figyelmét felhívni, hogy a 2780/1941. számú miniszteri rendelet az agrárreform során kisajátítást szenvedett tulajdonosoknak megtiltja azt, hogy az 1440/1940. számú rendelet szerint pert indíthasson és^ kimondja, hogy ezeket az ingatlanokat további rendelkezésig elidegeníteni és megterhelni nem lehet. Nem lehet prejudikálni erről a helyről abban a tekintetben, hogy az agrárreform során földhözjuttatott károsodott-e azzal, hogy később ezt a földet elidegenítette. Mert sokan azok közül, akiket a román nemzeti politika földhöz juttatott, az idők során ezeket az ingatlanokat elidegenítették. Most míg az ere deti tulajdonos ilyen pert nem indíthat, addig azok a földhözjuttatottak, akik, miután a földet eladták olyanoknak, akik a román nemzeti politika folytán nem voltak érdemesek arra, hogy földhöz jussanak, a, szájuktól elvont falatokból és nagy erőfeszítések árán vásárolták meg a földeket, most ezek ki vannak téve a kártérítési pereknek. Itt a politikum csak annyi, hogy sürgős joggyakorlat kialakítására volna szükség arra, hogy a királyi táblákon kellene. végre eldönteni, hogy jogosak-e a földhözjuttatottak kártérítési pert indítani