Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-218

Az országgyűlés képviselőházának 218. ülése 1941 november 13-án, csütörtökön. 191 raucsnokok rendszerét újra bevezették, akkor személyzeti parancsnok lett belőle. Egyébként a gyár cégvezetője. Az illető rendeletet adott ki, hogy mindenki, aki fizetésemelést akar, kénytelen hozzáfordulni. Most tessék elkép­zelni azt a szegény munkást. A szakmunkás nem nagyon fél az ilyesmitől, de annak a ren­geteg segédmunkásnak és nőmunkásnak is, aki a gyárban dolgozik s akik a mai viszonyok között alig tudnak megélni fizetésükből, ha fizetésemelést akarnak, szintén el kell men­ni ök a gyár nagyhatalmú katonai parancsno­kához, aki a munkásokat és munkásnőket na­gyon sok esetben azzal terrorizálja, hogy ; le­csukatja őket, ha még egyszer ki merik nyitni szájukat. Azok nem kívántak nem tudom én mit; csak fizetés javítást kértek, munkájuk megérdemelt bérét kívánták; ha lehetséges, megadják, ha nem lehetséges, nem adják meg és akkor, ha munkásnőről van szó és nem hadimunkásról, akkor szépen kilép és keres m-agának megfelelő foglalkozást; de arra semmi szükség sincsen, hogy a személyzeti parancsnok a munkabérügyekbe beleavatkoz­zék. Egy másik ilyen eset: az Oetl-gyárban... (Páncü Antal: De hogy a szakszervezet meg­tiltja azt, hogy felvegyenek munkásokat; az rendben van?) Elnök: Pándi képviselő urat ismételten fi gyelmeztetem és kérem, hogy ne szóljon közbe, mert nincs joga közbeszólni. Malasits Géza: A képviselő urat fel aka­rom világosítani arról,.. Elnök: Kérem, Malasits képviselő urat, ne reflektáljon a közbeszólásra, mert előbb már figyelmeztettem a közbeszóló képviselő urat, hogy ne szóljon közbe. Malasits Géza: Annyi felelősségérzet van bennük, hogy senkinek sem tiltjuk meg, hogy ott vállaljon munkát, ahol neki legjobban meg­felel. (Zaj.) Hogy folytassam és befejezzem azt, amit kezdtem: az Oetl Antal vasöntöde és gépgyárban egy esztergályosmunkás aki 70 fillér munkabért kap és hetenként 35 pengőt keres, arra való hivatkozással, hogy munka­képtelen édesanyját kell eltartania és lakást is kell fizetni ebből a 35 pengőből, — amit persze nem tud fizetni — alázatos instanciával kérte, engedjék a gyárból kilépni, minthogy tudja, hogy másutt többet tudna ikeresni. Meg­jegyzem, hogy az ilyenfajta munkás buda­pesti átlagos óraibére 131 fillér, míg ez a mun­kás az említett helyen 70 fillérért dolgozott. Hiába volt azonban az istancia, a személyzeti parancsnok ridegen elutasította a kívánság tel­jesítését. Erre az a munkás az iparügyi minisz­tériumhoz fordult egy kérelemmel. Az iparügyi minisztérium a kérelemhez hozzájárult s érte­sítette a gyárat, hogy az a munkás onnan kiléphet, a személyzeti parancsnok mégsem en­gedte a munkást kilépni. Bocsánatot kérek, a személyzeti parancsnok nem arra való, àogy a munkásokat visszatartsa; amikor egyrészt a munkás nélkülözhető, másrészt pedig, amikor más helyen 131 filléres órabért kaphat, akkor nem lehet valakit erőszakkal ott tartani 70 filléres órabér mellett. Én tehát nem kérek a miniszter úrtól egye­bet, mint hogy azt a pár üzemi parancsnokolt, aki még működik, — és örömmel mondom, hogy nincs sok — szíveskedjék utasítani arra, hogy azokhoz a szabályzatokhoz tartsák magukat, amelyeket a honvédelmi minisztérium kidolgo­zott és amelyek mellett igen sok üzemi parancs­nok nagyszerű harmóniát tudott teremteni a különböző pártállású munkások és sajátmaga között, úgyhogy az üzem rendben megy. Tud­nék üzemeket felsorolni, ahol ezerszámra dol­goznak munkások és amióta a (háború kitört, egyetlen zökkenő, egyetlen összetűzés nem volt. Én nem kívánok semmi egyebet, mint hogy azokat a szabályokat, amelyeket a minisztérium előírt, a katonai parancsnokok tartsák be. Egy további kérésem a miniszter úrhoz az volna, amit előttem már Horváth igen: t. kép­viselő^ úr is elmondott. Kérem, hogy különösen a vidéken történjék gondoskodás aziránt, hog-y a bevonult katonák hozzátartozói a nekik járó segélyt mielőbb megkapják. A fővárosban ebben a tekintetben keve­sebb a panasz, a fővárosi adminisztráció mégis csak fürgébb, gyorsabban intézi el a dolgokat, de vidéken igen gyakran hallunk olyan pana­szokat is, hogy sokszor hónapokig tart, amíg az illető egy fillért is kap. Nem minden bevonult jómódú ember, sokan vannak olyanok, akik bi­zony nagyon rá vannak utalva arra a pár pen­gőre, amit kapnak és annál jobb, minél előbb megkapják ezt a pénzt. Bátor vagyok azután én is ,a miniszter úr figyelmébe ajánlani azt, hogy a hadrakelt se­regben a legénységi állományú és az altiszti állományú személyek illetményei bizony na­gyon alacsonyak. A mai drágaság mellett még azokra a legszükségeseiblb apróságokra sem elég a zsold, amit a katonának saját zsebéből kell megvennie, gondolok itt a cérnára, a tisztító­szerekre és ilyesmikrei Ha meg lehet a pénz­ügyminiszter úrral ebben a tekintetben egyezni, nagyon kérem a miniszter urat, szí­veskedjék odlahatnii, hogy ezeket az illetménye­ket valamiképpen felemeljék, mert — mondom — ma csak óriási nehézséggel, otthonról való utánaküldéssel lehet a katonáknak ezeket az apróságokat megszerezniük. Én ismerem a helyzetet a magam családjából is, az én csalá­domból is éppen elég a bevonult: bizony a tisztítószereket nekünk kell utánuk küldenünk. A katona természeténél fogva és a szoktatás­nál fogva is irtózik mindentől, ami szenny; tisztán kell tartania^ akármilyen körülmények között a ruháját, már pedig a zsold ma erre nem elegendő. Még két problémát teszek szóvá és akkor be is fejezem felszólalásomat. Az egyik a kö­vetkező. A miniszter úr nagyon sokat segített a hadiözvegyek sorsán, amiért a legnagyobb elismerést érdemli. A miniszter úr segített a hadirokkantak sorsán is. Van azonban a hadi­özvegyeknek egy kategóriája, amely törvényes rendelkezés következtében kimaradt a segítés­ből és ez a kategória a 75 és 100% -o-s hadirok­kantak özvegyeinek kategóriája. Olyan özve­gyekről van itt szó, akik már a rokkantság megállapítása után mentek^ férjhez rokkant­hoz. Az ilyen asszony^ a törvény szerint semmi­féle rokkantsági segélyt sem kap. Ha nem té­vedek, a múlt évben, meg két év előtt kara; csonykor egyik-másik ilyen özvegynek, aki borzalmas helyzetben volt, tudott a miniszté­rium egypár pengő segélyt juttatni, általá­ban azonban ezeket az özvegyeket segélyezni nem tudják. Hallottam, hogy készül egy ren­delet, amely a gyermekek számához fogja iga­zítani a segélyezés mértékét. Aki ugyanis egy 75 vagy 100%-os rokkanthoz, ment feleségül, az irgalmas cselekedetet végzett, mert — hogy úgy mondjam — magatehetetlen embert ment el ápolni s annak a gyermekeit nevelte fel. Amikor rokkant meghalt, itt maradt ^z asszony, gyermekei felnőttek, elszéledtek és az asszony a legnagyobb nyomorba került. Hal­lom, hogy egy rendelet készül, amely ki akarja 28*

Next

/
Thumbnails
Contents