Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-205

446 Az országgyűlés képviselőházának szükséglet céljára szolgáló autókat, a taxikat már előre lefoglalják. A végén nem lesz taxi közszükségleti oélra, mert már mind magánkezekbon van reggeltől estig, s hetekre és hónapokra előre kifizetik. (Maróthy Károly: Vikendre járnak a zsidók!) Meg kell akadályozni azt, hogy ha elvették valakitől az autóját, ne játszhassa azt ki. {Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon. ,— Kóródy Tibor: Siófoki razziát!) Kérem a miniszter urat, hogy az »E«-betűk engedélyezésével kapcsolatban csináljon revíziót és vezessen be olyan módszert, amelyet mindenki elfogadhat, és amely a kérdést komolyan megoldja. Láttuk, hogy például a benzinjegyeiknél milyen jó megoldást lehetett találni: nagyszerűen működik. Miért ne lehetne az »E« betűk kiadásánál is jó megoldást találnil Befejezem felszólalásomat. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Apellálok a komoly keresztény magyar asszonyokhoz: álljanak össze és ne tűrjék azt, hogy egyes hölgyek kinevetve a viszonyokat száguldj anak egyik kávéházból a másikba, egyik mulatságról a másikra; ezek is lássák be, hogy komoly viszonyok vannak, amikor mindent el kell kerülni, ami a magyarság lelki békéjét megingathatná. (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem magyar asszonyok! — Elnök csenget.) Azt hiszem, be fogják látni, és nem lesz szükség arra, hogy a miniszter úr egy olyan rendeletet adjon ki, — ami szintén nem lenne már ellenszenves előttünk— amely ezeknek a nehéz időknek tartamára betiltja a hölgyvezetést. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon. — Felkiáltások a szélsöbaloldalon a jobboldal felé: Lehet tapsolni!) Elnök: Csendet kérek. (Matolcsy Mátyás: Lipcsey is tapsoljon!) Matolcsy Mátyás képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni. (Maróthy Károly: Még lesz hatása ennek a beszédnek!) Az interpelláció kiadatik a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úrnak. Következik Árvay Árpád képviselő úr interpellációja a miniszterelnök úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Spák Iván jegyző (olvassa): »Interpelláció a m. kir. miniszterelnök úrhoz a nagyváradi közmunkák elmaradása ügyében. Tisztelettel kérdezem: 1. Van-e tudomása miniszterelnök úrnak arról, hogy azok a közmunkák, amelyeket már az ősz óta ígérnek Nagyváradnak, még mindig nem indultak meg? 2. Hajlandó-e miniszterelnök úr az illetékes minisztériumokat utasítani a szóbanforgó közmunkák haladéktalan megkezdésére?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Árvay Árpád: T. Ház! Ügy érzem, őszintén in eg kell vallanom, hogy nehéz szerepre vállalkoztam, amikor ezt az interpellációt el akarom mondani. Mindenekelőtt nem akarok a hálátlanság bűnébe esni a kormányzattal szemben, (Helyeslés jóbbfelől.) amelynek Erdély visszatérése óta mindnyájan atyai gondoskodását, bajainknak megértését olv sok ízben tapasztaltuk. Ugyanakkor azonban (Hnllruk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) énpen á közösen vállalt építőmunka jogán rá kell mutatnom egyes olyan jelenségekre, amelyeknek megszüntetése, illetőleg megjavítása elősegítené ezt az alkotó és teremtő munkát. A t. Ház előtt, azt hiszem, túlontúl is is205. ülése 191*1 július 2-án, szerdán, j. mert az a mély gazdasági elnyomás, amelyben a Romániában élni kényszerült magyarságnak volt része 22 év alatt. (Egy hang a szélsőbaloldalon: A váradi zsidók nem szenvedtek!) Ez igaz. Nem akarok ezzel részletesebben foglalkozni, csak arra akarok rámutatni, hogy amint erőteljes tényezője volt a kisebbségi sors alatt a nemzeti létfenntartásnak a falvakon a földmívelő parasztság, a városban éppen olyan erősen állt a magyar védbástyán a magyar iparos és a magyar munkás. Nem akar ez vád lenni, de amikor a trianoni békeszerződés után az erdélyi magyar középosztály felbomlása megkezdődött és a süllyedő hajóról a középosztály tagjai menekültek Magyarország felé, az iparos és a munkás ottmaradt. (Igaz! Ügy van! Taps a szélsőbaloldalon.) Vállalták azt a szjsnt feladatot, hogy a magyarságból nemcsak nyerészkedni, hasznot húzni lehet, hanem annak terheit is vállalni kell. (Úgy van! Ügy van!) És éppen ez a magyar hivatás. A Romániában a magyar életet fenntartó városi iparosság és munkásság érezte meg azután a román kormányzatnak sújtó karját a legerőseb' ben. Az iparosok ezrei proletarizálódtak el. Visszaadták iparengedélyeiket, mert olyan nagy adókkal sújtottak őket és olyan nagy volt a munkanélküliség. A végén már munkásaink utcaseprők sem, lehettek, ha magyarnak születtek. Ugyangz volt a helyzet a magyar városokkal szemben is. Azok ellen a városok ellen, amelyek nem akartak a romanizálásnak engedni, a román kormány teljes dühhel fordult. Ezeknek élén állott Nagyvárad, amely szerencsétlen módra határszéli városként jutott Romániába. A románok csak romboltak, de nem építettek semmit sem. Útjainkat, utcáinkat lezüllesztették, középületeinket lerongyolták, parkjainkat feldúlták, úgy, hogy amikor szeptember 6-án a dicsőséges magyar hadsereg megjelent Nagyvárad utcáin, a legsiralmasabb képet találta. Ebben a városban az élet már jóformán halódott. Éppen azért, amikor mi abban a szerencsében és megtiszteltetésben részesültünk, hogy az ősi magyar törvényhozásnak tagjaiként behívattunk, örömünkben nem személyi momentumok játszották a főszerepet (Helyeslés a jobboldalon.), hanem az a tudat és az elkötelezettségnek az az érzése, hogy ezekután és ezen a helyen eredményesebben har colhatunk a magyar életet fenntartó egész magyar népért. (Helyeslés és taps a szélsöbaloldalon.) Amikor elsőízben szerencsénk volt találkozni néhai Teleki Pál miniszterelnök úrral, azt kértük tőle, hasson oda teljes erejével, hogy Nagyváradon és Bihar megyében a lehető leggyorsabban meginduljanak a közmunkák. Ebben mi biharmegyei és nagyváradi képviselők egységesek voltunk. Mindnyájunk által aláírt beadványban részletesen feltártuk azokat a munkalehetőségeket, amelyek aránylag nem is nagy összeggel, de sürgősen megindíthatok. A miniszterelnök úr annakidején megértéssel fogadta ezt az előterjesztésünket, a maga részéről meg is tette az intézkedéseket, és a mi beadványunk alapján felhívta az illetékes minisztériumok figyelmét arra, hogy mi a teendő. (Incze Antal: Azután?) Azután jött a szent és isteni bürokrácia. Elnézést kérek az erős kifejezésért, de elkeseredés nélkül ezt a szót nem lehet kimondani, különösen nekünk nem, akik azt vártuk, hogy itt egy lüktető, eleven élet tempójába fogunk lépni. (Matolcsy Mátyás: Mi is azt várjuk!) Amikor a kormány részéről valóban megértést tapasztaltunk, ez a megértés elcsúszott a miniszteriális tisztvi-