Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.
Ülésnapok - 1939-200
Az országgyűlés ~ képviselőházának és akkor minden sebükre orvoslást fognak kapni Különösen egy esetet említek. Ilyen volt egy Lengyel Sándor nevű ember, aki a háborúból betegen jött haza, a melle tele volt kitüntetéssel, amiket mindig büszkén viselt. Amikor felhívták a nyugdíja ügyében, hiszen mindenki látta, hogy a legnyomorultabb, a legbetegebb ember a faluban, így került vissza a háborúból, azt mondotta a cseheknek: nem kell a nyugdíjatok, nem megyek hozzátok éhbérért, majd jönnek a magyarok, akkor meg fogom kapni, ami engem illet. mert tele a mellem kitüntetéssel és az első leszek arra, ha ki kell benneteket verni s a vitézségi érmeimhez fogok szerezni még egy vitézségi érmet. Most az történt, hogy a felszabadulás után ez a beteg^ vitéz Lengyel Sándor -— nincs ugyan vitézzé avatva, nagyon szegény, nagyon nyomorult, nem is kérte, hogy vitézzé avassák — azt kérelmezte, hogy vagy a vitézségi érmei után adjanak valainit, vagy pedig a rokkantságát ismerjék el. Volt is orvosi vizsgán, de eredeti okiratokkal nem tudta igazolni, hogy betegségét a háborúban szerezte. Először is nagyon reumás. nem tud a lábaira állni, másodszor pedig gégerákot kapott, nem tud beszélni. Ez az ember a magyar nemzetnek hat gyermeket adott, felnevelte őket kétkezi munkájával és most öregségében. 60 éves korában nincs mód reá. hogy tudjunk valamit segíteni rajta. Ezért kérném a honvédelmi miniszter urat, tegye lehetővé, hogy akik 4—5 évet a háborúban életük, vérük áldozásával harcoltak és a húsz év alatt is mindig becsülettel küzdöttek a magyar érdekekért, méltó jutalomban is részesüljenek. Meg kell becsülni őket, mert ezzel a honvédség szellemét is nagyon emelnénk. (Gosztonyi Sándor: Különösen ma!) Különösen szükség van erre ma, de mindenkor is szükség van erre, mert az állam legfőbb pillére a honvédség. Kötelességünk tehát minden lehetőt elkövetnünk, hogy ennek a honvédségnek a szellemét megerősítsük. Ha számbelileg kicsiny is a mi honvédségünk, de minőségben leg-első legyen, (Gosztonyi Sándor: Új frontharcos törvény kell!) A miniszter úr intézkedései sokban elősegítenék ezt a katonai szellemet és kétszeresére fokoznák. Nagyon kérem, hogy az ilyen ügyeket, amelyeket elutasított a bizottság azon a címen, hogy az illető érdekelt nem tudja betegségét eredeti okiratokkal igazolni, méltóztassék elbírálni, necsak az ezredigazolások alapján, hanem azon az alapon is, hogy a falu igazolja és bizonyítja, hogy a kérelmező a harctéren volt elejétől végig és azon az alapon, hogy bizonyítékok a mellén végig a kitüntetések. Az élet ilyen elesettéi iránt szánalmat, irgalmat kérünk. A cseheknél előállhatott az az eset, hogy amikor a munkás elérte élete 65-ik évét, ott volt a szociális alap a betegsegélyző mellett, abból mindenki kapott segítséget. Itt a felszabadulás után az emberek ilyen előnyökben nem részesülnek. Nem mondom, hogy senki sem részesül, mert aki a cseheknél kapott segítséget, az most is megkapja, viszont akik a cseheknél intranzigens magyarságuk miatt nem kaptak, azok most sem kapnak. Ezeknek érdekében kérem a honvédelmi miniszter urat, tegye lehetővé — ellentétben az átlala kiadott rendelkezéssel, amely úgy szól, hogy csak az eredeti okmányokkal igazolt háborús rokkant200. ülése 1941 június 25-én, szerdán. 277 ság után jár rokkantsági díj, — hogy fizethessenek a hatóságok ilyen esetben is rokkantdíjat. (Gosztonyi Sándor: És vitézségi érempótlékot!) Arra kérem azután, hogy azoknak, akik a harctéren vitézségi érmet kaptak, ezt az érmet bátorságukkal, nagy önfeláldozásukkal megszerezték, az érempótdíjat, amelyet a háború alatt folyósítottak, ezután is folyósítsák. Ezek már mind hatvan éven túl vannak. Legalább is azok részére kérem ezt folyósítani, akik teljesen vagyontalanok és kérem azok részére, akik betegen, vagyon nélkül, nagy családdal vannak és semmi támogatásban nem részesülnek. Kérem a honvédelmi miniszter urat, ezeknek érdekében, hozzon ide olyan javaslatot, amellyel lehetővé válik, hogy akik • húsz évig erre vártak, meg is kapják ezt a támogatást. Ezeknek már csak erkölcsi szempontból is le vagyunk kötelezve, mert hiszen a húsz év alatt minden bajt, minden keservet mindig azzal a biztatással gyógyítottunk, hogy csak tartsatok ki hittel, majd eljön a szabadulás, akkor minden bajra megváltást fogunk találni. Ismételten kérem a honvédelmi 'miniszter urat, ezeknek ügyében sürgős törvényjavaslatot hozzon ide, vagy olyan rendelkezést, -száz módja van ennek — amellyel lehetővé teszi, hogy ezek a szegény beteg, rokkant emberek hozzájuthassanak egy olyan segítséghez, hogy a gyermekeik büszkék legyenek arra, hogy az a vitézségi érem, amelyet az ő apjuk szerzett, nem csak régi emlék a ládafiában, hanem egy érték, amelynek ma is van erkölcsi éltető ereje. Mert ha ezt nem fogjuk velük szemben megtenni, akkor azok a kitiüntetések értéküket nagyon el fogják veszíteni. Kérem ebben a miniszter úrnak sürgős intézkedését, mert abban is tarthatatlan a helyzetünk, hogy hány ilyen kérés van. Eddig még győztem a hivatalokba járást, de most egy hét óta annyi kérelem gyűlt össze táskámban, hogy lehetetlen egyenként elintézni. Nem tudok mást tenni, mint azt, hogy itt kérem, felülről adjanak ki egy parancsszót, és a lelkek mind meg fognak nyugodni, ha látják, hogy a magyar állam az ő hős fiairól nem feledkezik meg, hanem méltó segítségben fogja őket öregségükre, elesettségükben, betegségükben részesíteni. (Éljenzés és taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: T. Ház! Az interpelláció kiadatik a honvédelmi miniszter úrnak. Következik Pintér Béla képviselő úrnak második interpella ciója, a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Nagy Ferenc jegyző (olvassa): »Interpelláció a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úrhoz. Hajlandó-e a miniszter úr a Máv. által viszszavett felvidéki vasutasok fizetését rendezni, visszahelyezni őket a Felvidékre. Pintér Béla s, k.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Pintér Béla: Mélyen t. Ház! Most is egy hasonló üggyel jövök. Ez ugyan nem háborús vnnatkoízásiú rokkantügy, hanem a 'felvidéki vasutasok ügye, azoké a vasutasoké, akik már azelőtt, mielőtt a csehek megszállták volna a felvidéket, hűen szolgálták a magyar államot és akik az államfordulatkor megtagadták az idegen fajzatnak minden szolgálattételt és nem 39*
