Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-200

Az országgyűlés képviselőházának ciójuk megkívánja azt, hogy itt végre tiszta kép alkottassák. Tízéves felszámolás után ott van a Somogy vármegyei Takarékpénztár, ahol volt 1931-ben. A Pénzintézeti Központ még ma is azt mondja: Kérem, hogy mikor fejezzük be, azt nem tudjuk, lehet, hogy még 10 évig is elhúzódik! Én azt hiszem, hogy ezt a kérdést valamiképpen meg kellene oldani. Kérem, méltóztassék oda egy kormánybiztost küldeni és tessék összeállítani a bizottságát ezeknek a hitelezőknek, akik érdekelve vannak. Nem kíván senki lehetetlent, de igazságot, kell kérni, mert joguk van azoknak a kisembereknek visszakövetelni azt a pénzt, amelyet egy életen keresztül nehéz munkával megkeresvén, odavittek, különösen akkor, amikór az igazgatósági tag urak vagyonos emberek ós amint mondottam, keresztény emberek. Remélem tehát azt, hogy a keresztény etikát ebben a tekintetben is példásan fogják gyakorolni. Ezt kérem a pénzügyminisztertől s remélem, hogy erre hamarosan választ fogok kapni. (Taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: A Ház az interpellációt kiadja a pénzügyminiszter úrnak. Következik Incze Antal képviselő iir interpellációja a kormányhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Megay Károly jegyző (olvassa): »Hajlandó-e a kormány Erdély közlekedését, gazdasági és kulturális ügyeit a legsürgősebben az ország és a lakosság érdekének megfelelően megoldáshoz juttatni? Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a. szó. Incze Antal: T. Képviselőház! Első interpellációm a Házban erdélyi kérdésekben hangzik el. Jogosultságot ad nekem erre az a körülmény, hogy magam is Erdélyben születtem, ott nőttem fel és semmiféle külső körülmény sem tudott kiforgatni változhatatlan és örök erdélyi mivoltomból és mindörökre erdélyinek lógom magamat vallani. Nekem sok kérdésem volna a t. kormányhoz. Az idő azonban korlátozott, méltóztassanak tehát megengedni, hogy röviden, — közke létű idegen szóval élve — schlagwortokban tárjam fel a visszacsatolt erdélyi részek néhány nagyon fájó sebét. Az első panasz a belügyi kormányzathoz szól. Itt Bánffyhunyad nagyközség; kérdéséről van szó. Ezt a nagyközséget annakidején a románok várossá nyilvánították azért, hogy a nagyobb részében magyar lakosságot minél több adóteherrel, közteherrel és idegen tisztviselők eltartásával megterheljék. Ennek & községnek az volna a kívánsága, hogy újból község legyen, mert sajnálatos módon a magyar belügyi kormányzat fenntartotta ezt a városi helyzetet. Már pedig Bánffyhunyad egy teljesen és tökéletesen községi életet élő kis közület, ahol olyan gondok vannak, mint a disznókonda és a trágyakihordás. Gyakorlatilag az a következménye a városi helyzetnek, hogy reggel nem lehet fújni a dudát, amelynek segítségével a disznókat összeterelik, vagy ha a szegény egyszerű magyar ember trágyát hord ki a mezőre, ráripakodnak, hogy takarja le a trágyát, mert városban nem szabad így kihordani. Akármilyen kicsiny dolgok is ezek, a szegény erdélyi embernek, aki húsz éven át rengeteg, ilyen apró piszkáláson keresztül szenvedett a magyarságáért, >ez is gond, ez is 200. ülése 19Í1 június 25-én, szerâàn. 247 probléma. Kérni szeretném tehát Banff y hu* nyad nevében a belügyminiszter urat, hogy adja vissza nekik régi nagyközségi rangjukat Szeretnék itt egészen röviden egy politikai panasszal is végezni a mi részünkről, amikor elmondom minden kommentár nélkül, hogy a mi marosvásárholyi legális pártszervezetünk helyiségében a főispán úr, nem tudom milyen jogi értelmezése szerint, tilos politikáról beszélni. Akármilyen komolytalannak is hangzik ez, így van. Kernelem, a belügyminiszter ur ennek tudomásulvétele után intézkedni fog. t Következő kérdéseim a földművelésügyi miniszter úrhoz szólnak, aki maga is erdélyi ember. Meg vagyok róla győződve, hogy ha nincs is itt, kinyitja a fülét a mi erdélyi panaszaink számára. Az erdélyi szövetkezetek központja kapott a pénzügyminiszter úrtól természetesen a földmívelésügyi miniszter úr közvetítésével, kétmillió pengőt, ami azt a célt. szolgálja, hogy a magyar gazdáknak adjon ebből apró kölesönöket ingatlanszerzés céljaira. Ez a kétmillió pengő szomorúan és jelentéktelenül kevés. Itt csak annyit hozok fel, hogy a román világban az államilag megszervezett »Binag« nevű intézmény korlátlan összegben folyósított bármilyen román embernek ingatlanvásárlásra kölcsönt, ha magyar ingatlant szerzett meg, az ingatlan értékének 75%-a erejéig. Nem akarok sokat magyarázni, de tessék if el figyelni arra. hogy Kolozsvár ingatlanainak 60%-a ma is román kézen van. Egy másik ilyen panasz, amely a földmívelésügyi miniszter úrra tartoznék, azoknak a földeknek a sorsa, amelyeket a délvidéki dobrovoljácokhoz hasonlóan, az úgynevezett rtfmán voluntárok kaptak. Ezek az osztrák magyar hadseregből megszökött román nemzetiségű katonák voltak, akik átszöktek az orosz vagy más frontokon az ellenséghez és a háború után bevonultak Erdélybe, mint hódítók. De az azután egyenesen groteszk, hogy azok az emberek, akikkel szemben egészen nyugodtan lehetne a magyar tételes törvény alapján hazaárulás miatt eljárni, ma is benn ülnek a földjeikben és például a szucsági magyarok nem tudnak földhöz jutni, de ott kell nézniök a voluntárok szabad garázdálkodását. T. Ház! Az igazságügyminiszter urat, a belügyminiszter urat és a pénzügyminiszter urat érdekelni fogja, hogy egy kicsit sok a román tisztviselők száma még ma is Erdélyben. Mi tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ilyen vonatkozásban nem vagyunk ma még abban a hatalompolitikai helyzetben, ameddig fél Erdély még Romániához tartozik, hogy reakció nélkül járhatnánk el bizonyos vonatkozásban, de elmondom itt azt a tündéri esetet, hogy amikor példának okáért a kolozsvári kéményseprő magyarok egy kicsit reklamálták azt a dolgot, hogy talán mégis csak sok ott az a kilenc román kéményseprő, rögtön kirúgták, mind a hét l magyart, a kilenc románnal (együtt. Ne ^menjünk el talán ilyen messzire a reciprocitás értelmezésében itthon, amikor ezt soha, de soha a románok részéről meg nem kaptuk és meg nem fogjuk kapni odaát. A pénzügyminiszter urat és az igazságügyminiszter urat talán érdekelni fogja a nyugdíjasok kérdése. A magyar közhivatalnokok legnagyobb része mein tett esküt, otthagyta állását, mégpedig a java, az erkölcsileg .magasabbrendű része. Az erkölcsileg gyengébb, te; hát, mondjuk, nemzeti öntudatában kevésbbé erős- elem, bennmaradt hivatalában. Az volt