Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-200

Az országgyűlés képviselőházának mértékben. Laky miniszter úr idézte, hogy 1939-ben gyenge takarmánytermés volt. Ez való. Én állítom, hogy akkor a kormányzat elé komoly javaslatok tétettek, amelyek azt célozták, hogy Romániából akkor még olcsó áron szabadon vásárolható tengerit hozzanak be. Ezek a javaslatok nem találtak meghallgatásra. Világos volt, hogy ha rossz tengeritermés esetén kiesik 5—6 millió métermázsa tengeri, annak konzekvenciái majd a zsírkérdésen keresztül fognak érződni. Az első hiba már megint elköyetődött azzal, hogy nem gondoskodtak a kieső mennyiség fedezéséről. A második számú hiba, amely következett, az volt, hogy a mezőgazdasági cikkeknek addig megkötött árnivóból felszabadították a tengerit. A kormány úgy okoskodott, hogy ha a tengerit szabaddá teszi, akkor majd a tengerikészletek jobban piacra kerülnek; ilymódon azonban a tengeriár kiengedésével díszparitást állított elő a hízó disznó ára, amelyet megkötve tartott, és a tengeri ára közt. Világos dolog tehát, ennek következménye csak az lehetett, hogy a gazda azt a tengerit, amije még volt, beleetette a disznójába, de ugyanakkor elhatározta, hogy ezt a mesterséget, a disznóhízlalást és tenyésztést egyelőre abbahagyja. Mást egy okos gazda nem tehetett. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Rá nem fizethet!) Erre Laky miniszter úr azt állítja, — az ember nem tudja, hogy ez cinizmus-e vagy dilettantizmus — hogy 1939 őszén ez a rossz tengeritermés megvolt, de miután (olvassa:) „1940 őszére Magyarországon az utolsó szemig elfogyott minden tengeri, a feletetésnek tehát a sertésvonalon árbeli akadálya nem lehetett.« Az csak természetes, hogy minden tengeri elfogy akkor, ha kevés van. Hogy azonban ezt a disznók ették-e meg vagy egyéb állatoknak adták takarmányként, ezt ma nem lehet megállapítani. A tengerit az utolsó szemig valóban feletették, de ugyanakkor megszületett bennük az az elhatározás, — amit a tények és a számok igazolnak — hogy a sertéstenyésztést redukálják. Állítom tehát, hogy ez a politika volt az oka ann<ak, hogy sertésállományunk az elmúlt esztendőben katasztrofálisan alacsony számra lecsökkent. Erre nézve Laky miniszter úr a következőket mondta (Olvassa): »Kétségtelen azonban, hogy kevesebb sertést lehetett hizlalni és ezért a sertésállománynak csökkennie kellett.« Az ember megdöbben ezen a szakszerűtlenségen, ha olvassa és hallja. Tudvalevőleg az a hízóba állított sertés, amelyet az 1939-es tengeritermésből állítottak hízóba, a hízlalási periódus 5—7 hónapja után piacra került. Az a sertésállomány tehát, amelyik az 19*ö9-es tengerin került hízási állományba, az 1941-es statisztikában nem szerepelhet, az minden körülmények között előbb már levágásra került. Már most, ha a miniszter úr így indokolja — mint ahogy fentebb idéztem — a mostani statisztikában fennálló hiányt, ez a helyzetnek, helyesebben a sertéshízlalás mikénti folyamatának teljes nemismerésére vall. Itt is megállapíthatom tehát, hogy a zsírkérdés mai kritikus állapotának előidézéséhez három tényező járult hozzá: 1. annak elmulasztása, hogy az 1939-ben hiányzó, kieső tengerit import-tengerivel pótolja és kiegészítse; 2. a szabad áralakulásnak engedélyezése, azaz, hogy a tengeri árát a kormány szabadon kiengedte és ugyanakkor megkötötte a hízott sertés árát; 3. eme díszparitás következtében elvette a gazdák kedvét a tenyésztéstől. Ma is megállapíthatom, hogy a sertésfelhajtásnál, 10. ülése 19

M június 25-én

t szerdán. 233 — amelyre a miniszter úr olyan büszkén jegyezte meg, hogy annak száma növekszik, s legutóbb háromezer darab sertést hajtottak fel — ezeknek átlag súlya alig haladta meg a 110 kilót. (Szöllősi Jenő: Éppen azért, mert nincs kukorica az etetéshez!) A hibákat tehát tovább követik el, mert a helytelen takarmány-adminisztrálás következtében a ma kevés egyedből álló disznóállományt még hozzá ilyen nem is félhízott, hanem majdnem egyáltalán nem hízott állapotban hajtják levágásra. (Szöllősi Jenő: Mert különben a legelőkre kellene kicsapni!) En tehát megvilágítottam, hogy ezeknek az eredményeknek, amelyek itt vannak előttünk, mik voltak az okai visszanyúlva az elmúlt kétesztendei kormányzati periódusra. Erre nézve Laky miniszter úr azt állítja (olvassa): »A szervezés terén azoik a tények, amelyeket voltam bátor felsorolni, minden^ bizonnyal arat mutatják, hogy nem aludtuk át munka nélkül azokat a hónapokat, amelyek most már a közellátási közigaragatás felállítása óta mögöttünk vannak.« (Az igaz, hogy őlk nem aludták át ezeket a hónapokat és dolgoztaik, nekem mégis az ő munkájuk eredménye eszembe juttat egy régi anekdotát. Még a békeidőkben a mostani Aladárok egyik ősét elhelyezték valamelyik nagy bankvállalatnál igazgatói minőségben és a bank vállal at vezetője azt mondotta ennek a (prehisztarilkus Aladárnak, hogy ő 12.000 korona fizetést... Tisztelettel kérek félóra meghosraszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a félóra meghoszszabbítást megadni

1

? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadja. Kunder Autal: Mondom tehát, a bankvállalat vezetője azt mondotta ennek a prehisztorikus Aladárnak, hogy 12.000 korona fizetéssel alkalmazza, de egy feltétellel: hogy ne dolgozzék, hanem csak elsején jöjjön be a fizetésért, ö személy szerint meg volt elégedve, elmondotta azonban a nagybátyjának a dolgot, erre bement ara a bankvezérhez és megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy Öccsének 12.000 koronát hajlandó fizetni, akkor, ha nem dolgozik. A bankvezér azt mondotta: A helyzet rendkívül egyszerű. Ha a te unokaöcséd nem dolgozik akkor biztosan tudom, hogy nekem 12,000 korona költségem van, de ha dolgozik, kiszámíthatatlan a veszteség. En nem mondom, hogy a miniszter úr nem dolgozik, de azt állítom, hogy ha nem dolgoztak volna, kevesebbe került volna az ország köragazdaságának. (Vpy van! a szélsőbaloldalon. — Szöllősi Jenő: Ez bizony szomorú nóta!) Azt mondja a miniszter úr, hogy (olvassa): »a dolog úgy áll, hogy a legnagyobb mértékű tájékozatlanság uralkodik abban a tekintetben«, —szószerint olvasom, amit ő mondott — »amelyek azok a kérdések, amelyekkel a közellátási miniszternek valóban foglalkoznia kell és melyekkel foglalkozhatik«. Lehet-e ennél nagyobb csődje egy újonnan megszervezett minisztérium munkálkodásának, mint ha annak a tárcának a birtokosa hathónapi működése után saját maga arat mondja, belátja, hogy nagyfokú bizonytalanság uralkodik. Hát addig nem jutottunk el, hogy a szervezésben rendet teremtsünk legalább abban a tekintetben, hogy melyik ügykörnek ki a gazdája? En továbbmegyek állításommal és azt mondom, hogy az egész minisztérium felállítása elhibázott dolog volt, mert ezek a kérdések