Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-198

Az országgyűlés képviselőházának rehajtására az erdélyi magyarságot éppen olyan alkalmassá tették, mint a nemzetiszocializmus a szászságot. Ismétlem, a lényege és jellege ennek az átalakulásnak nem a támadás, hanem a védekezés volt; amint a fiatalon elhányt költő, Dsida Jenő mondta: »Sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítenek, lassan megnövünk«. T. Ház! Megnőttünk és most itt vagyunk és azt szeretnénk, hogy azok a tapasztalatok, amelyeket »sópárolás és vásznakat-szövés« közben szereztünk, ne múljanak el felhasználatlanul. Amikor lépésről-lépésre szívósan védtük értékeinket, úgy éreztük, a nemzet megbízásából tesszük. (Helyeslés.) A kör egyre szűkült, elvesztett értékünk egyre több lett és megmaradó egyre kevesebb. A legutolsó évhen a mi nagy költőnk, Reményik Sándor, aki az első években a Végvári-dalokkal tüzelt ellenállásra és megmaradásra, aki a kisebbségi futam közepén kiadta a jelszót: »ahogy lehet«, — tudniillik, élünk, ahogy lehet — aki Makkai Sándor kegyetlen tételének, annak, hogy »nem lehet« a kisebbségi életben emberként, magyarként élni, visszavágott az elrendeltetés hitével, hogy »lehet, mert kell«; ismétlem, Reményik Sándor az utolsó évben ezt írta: »Vedd a lámpát, magunkba lépünk«. Magunkba, önmagunk tárnájába lépünk, mert más már nem maradt. Amit e tárnában átmentettünk, azt kell most átadnunk jogos tulajdonosának: a nemzetnek. Néhány tapasztalat ez csupán. Az első így szól: Szeressétek a népet, a magyar népet, A mi értelmiségünk legnagyobb része átjött, repatriált, a nép egyedül maradt, de állta a vihart, mint a tölgyerdő. Lehet, hogy nem tudja, mi a tantiém és az osztalék, de tudja, mi az adó és mi a kötelesség. Annak a leleplezett és börtönbe vetett szabotázsszervezetnek, amelynek kiszabadítása érdekében Bárdossy László bukaresti követ »korában annyit tett, az utolsó csoportját csak a bécsi döntés után mentették ki a nagyszebeni fegyházból: ügyvéd, pap, mérnök, vasutas és néhány falusi gazda volt közöttük, ki tíz-, ki tizenöt-, ki húszévi, ki életfogytiglani fegyházra ítélve. A jbécsi döntés után boldogan tanácskoztak, kiből mi lesz: kiből bíró, kiből állomásfőnök, kiből üzemvezető és egyszerre csak észreveszik, hogy beszélgetésükbe nem kapcsolódnak bele a falusiak, csak ők, a középosztálybeliek színezték a jövőt. Ez nehéz volt. Megkérdezték az egyiket, mit kíván magának. Nem kell nekem semmi, felelte a falusi magyar; elég nekem az, ha a fiam magyarul tanul. Azért kell dolgoznunk, t. Ház, hogy annak a gazdának és minden gazdának arravaló gyermeke ne csak magyarul tanulhasson, hanem tovább is tanulhasson és olyan életet élhessen, amilyent a nép értékei és nemzetfenntartó jelentősége' szempontjából egyaránt megérdemel. (Helyeslés.) Széchenyi száz évvel ezelőtt csak a magyar népre talált jó szavakat. A nép jelleme ma sem változott, ma is a legjobb szavakat róla mondhatjuk, de sajnos, a helyzete sem sokat változott azóta. A másik tapasztalat az, hogy a T

többségi életben kevesebbre értékelik az egyhazak, az irodalom, az élő szó és nyomtatott betű, egyáltalán a lelki és erkölcsi tényezők erejét. A kisebbségi élet megmutatta, hogy a lelki és erkölcsi tényezők nemzeti és nemzetfenntartó ereje felülmúlja az anyagi tényezőkét. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A kisebbségi életben megtanultuk becsülni az emberi értéket, job198. ülése 1941 június 23-án, hétfőn. 141 banmondva: az ember értékét, azt, hogy mit jelent a homo integer a nemzet szempontjából. Hiszen egy-egy vidék egész élete, jó vagy rossz sorsa azon fordult meg: akadt-e neki megfelelő lelkes vezetője. A legértékesebb tapasztalat az, hogy az az egyszerű tény, hogy mindnyájan magyarok vagyunk, milyen összekapcsoló erőt jelent. Bebizonyosodott, hogy a nemzeti közösség a legerősebb és a legtermészetesebb közösség és háttérbe kell szorulnia, fel kellett bomlania azzal szemben minden másodlagos társadalmi avagy osztályközösségnek. T. Ház! E tapasztalatok mellé egy állítást fűzök, azt, hogy az új rend megteremtésének kizárólagossága és merevsége épp úgy, mint a régihez való görcsös ragaszkodás a nagy és hatalmas népek privilégiuma, a nagy és hatalmas népeké, akiknek elég a feláldozható értékük. A miénk lényegesen kevesebb. Mi nem kísérletezhetünk sem azzal, hogy a maradiságot meddig lehet fenntartani, sem azzal, hogy az új rend kedvéért minden régit feláldozzunk. Van egy harmadik lit is, a magyarok számára ez nem is annyira járhatatlan, s ez az, amikor az adottságokhoz, a saját adottságainkhoz alkalmazkodva, avagy az elérendő célt jobban megcélozva, hamarabb jutunk célhoz. A tordai országgyűlésen 1551-ben kimondották elsőnek a vallásszabadságot, megelőzve ezzel Európát. Ezt most tudjuk, az akkori rendek nemigen tudták; ők csak azt látták és tudták, hogy ha továbbra is érvényben hagyják a »cuius regio, eins religio« elvét Rajnán-túli kíméletlen és kizárólagos formájában, akkor Erdélyben, ahol a különböző felekezetek erőviszonyai meglehetősen egyenlőek voltak és elhelyezkedésük öszszekuszált, vallásháború tör ki, amelyben testvér a testvért kell, hogy gyilkolja, avagy kiűzze, és mivel erre nem voltak hajlandók, kénytelenek voltak kiegyezni és ezzel Európát megelőzni. Ezzel a példával már éltem egyszer, éltem akkor, amikor az erdélyi magyarság legsúlyosabb helyzetében volt, az 1936—37-es években, amikor a román nacionalizmus a legjobban tombolt, amikor szertefoszlottak azok a reménységek, amelyeket a békeszerződések kisebbségi kötelezettségeinek megvalósításába vetettünk, abban az időben, amikor a magyarság teljesen tanácstalanul állott. Makkai Sándor ekkor írta híres »Nem lehet!« című tanulmányát, amelyben kimutatta azt, hogy a mai nacionalizmus idején nem lehet emberként és magyarként megélni; mint említettem. Reményik erre válaszolta, hogy »Lehet, mert kell«, mert meg kell élnünk. Mi azt válaszoltuk erre, hogy a tétel alapjában elhibázott, mert ha a román állam és a román nemzet a maga kíméletlen formájában, a maga adottságaival és a maga erőivel nem számolva akarja megvalósítani azt a rendszert, amelyet a Rajnánál a német nép, kisebbségek nélkül, megcsinálhatott, akkor vagy az állam omlik össze, vagy pedig kénytelen tényleges erőviszonyaihoz alkalmazkodva ezt a kizárólagosságot megszüntetni és alkalmazkodni a tényleges adottságokhoz. (Helyeslés és taps « jobboldalon.) A román állam az első utat választotta és ezzel a maga sírját meg is ásta. T. Ház! Ha most Európát utói akarjuk érni, egyetlen mód van erre: az, hogy a sorrendet helyesen válasszuk meg. Hitler és Mussolini előbb nemzetük társadalmi és gazdasági rendszerét alakították át, hogy a külső hatalmi helyzet megteremtéséhez szükséges maximális erőkifejtésre népüket alkalmassá tegyék. Nálunk fordított a helyzet. Számunkra nem ada-