Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-197

Az országgyűlés képviselőházának 197. van! Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Maróthy Károly: Erdélyiek figyeljenek!) Kérdezem, hogy a kormányzat miért nem foglalkoztatja a Házat vagy a 36-os bizottságot, hogy ezeket a nagyhorderejű kérdéseket megoldja, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) amikor a külföldi magyarokat telepítő kormánybiztosság és a katonai hatóságok ilyen gyorsan tudnak cselekedni? Hiszen csak két hónapja, hogy a Bácska hazatérését, visszaszerzését ünnepelhettük és már helyben van 13.000 magyar, földhöz és házhelyhez jutott haladéktalan intézkedésre! (Szöllősi Jenő: De ez reklámnak van!) Megdönti ez azt a hiedelmet is, amely a másik oldalon él, — értem az Omge-t és annak kapcsolt részeit — hogy a földkérdést nem lehet megoldani. (Zaj a szélsőbaloldalon.} Hat hét leforgása alatt lehetett 13.000 magyart 53.000 holdhoz hozzákötni, egészséges módon földhöz kötni, de 20 év leforgása alatt nem jutott idő arra, hogy a hazaárulással szerzett nagybirtokokra és a zsidóbirtokokra a magyar parasztságot odaültessék? {Úgy van! Ügy van! Taps a szélsőbaloldalon. — Ellenmondások jobb felől. — Szöllősi Jenő: Ez az első lépés csak! — Pándi Antal: Ha a katonák nem lettek volna, ma sem lennének ott a csángók!) T. Ház! Az a nagy öröm, amely eltölt bennünket a Bácskáiban letelepített bukovinai magyarok sorsának elintézése során, akaratlanul és bennem megmásíthatatlanui azt a véleményt formálta ki, hogy igen, a bukovinai magyarság megkaphatta ezeket a területeket, mert ez nem sértette a feudális nagy uraknak az érdekeit. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha nem volna igaz, amit mondok, akkor nyomban kérdezem, hogy mikor indulnak el a vasúti szerelvények a tiszaháti magyarsággal a Dunántúlra, a nagybirtokok veszélyeztetett vidékére? (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon, — Szöllősi Jenő: Nem merik megoldani! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Nem is akarják! — Maróthy Károly: Most éppen nincs vágón!) T. Ház! A kormányzat gazdasági politikájának és általános politikájának, programmjának és az egész magyarság követelésének tengelyében álló ezzel a kérdéssel itt állunk a megoldatlanság előtt, amikor törvényünk is van rá. Sőt a törvény előírta 100.000 holdnak az átadását, ennek ellenére a végrehajtás házhelyakcióvá zsugorodott össze, amelynek végrehajtása is — vegyék tudomásul képviselőtársaim — a legnagyobb^ nehézségek közepette indul meg, mert a végrehajtási utasításban olyan kitételek vannak, amelyek a tulajdonos és az igénylő között hosszas tárgyalásokat tesznek lehetővé. Két évvel ezelőtt ez a javaslat teljes politikai harc közepette emelkedett végre törvényerőre és amikor most, két év után a végrehajtásban csak itt vagyunk, megdöbbenünk a kormányzat tehetetlensége és tétlensége felett. S ezt azért kellett hangsúlyoznom, mert a két nagy kérdésnek, a zsidókérdésnek és a földkérdésnek megoldása terén tapasztalt teljes tehetetlenséget és csődöt kell rávetítenem — bármennyire kellemetlen is — az összeférhetlenségi törvényjavaslat tárgyában elhangzott s valamennyiünktől örömmel üdvözölt miniszterelnöki bejelentésre. Mi a garanciánk erre, ha a nagy kérdésekben évek óta az a megoldás, hogy le is tárgyaljuk a kérdéseket fél év alatt, újra vitázunk, törKÉPVISELÜHÁZT FAPLÖ X, ülése 19-íl június 20-án, jenieken. 117 vény is lesz a javaslatból, de hiányzik a végrehajtására való akarat? Tudtommal volt már egy összeférhetlenségi törvényjavaslat, felment a felsőházba, de onnan soha többé nem jött vissza. Ez 1932—1933-ban volt. (Antal István államtitkár: Visszajött! — Maróthy Károly: Miért nem tárgyalják le? Hol a javaslat? — Antal István államtitkár: Mert nem jó! — Az elnök csenget. -— Maróthy Károly: Akkor a kormány a hibás! Azt gondoltuk, hogy a felsőház!) Kénytelen voltam ennek a fejtegetésnek végén legnagyobb aggályunkat kifejezni az összeférhetlenségi törvény elkészítését és főleg végrehajtását illetően, mert az a meggyőződésünk, hogy ha a nagy kérdésekben ez a tapasztalás, akkor egy következő nagy kérdésben, amely még személyi érdekeket is közvetlenül érint, a legnagyobb hidegséggel és idegenkedéssel kell a megoldás felé tekintetünk. Annyival inkább így van ez, mert ha jól^ emlékszem, a miniszterelnök úr bemutatkozó beszédében az összeférhetlenségre nézve ugyanazokat a szavakat, megállapításokat használta, mint megboldogult elődje. Ha ezeknek az elveknek alapján készül el az összeférhetlenségi törvényjavaslat, — nem tudom, majd kisül — hogy nem az állás összeférhetlen, hanem . a ténykedés, akkor ez szerintünk nem vezet célra. Mi ezt a meghatározást soha elismerni nem fogjuk, mert ez a kettő nem választható egymástól széjjel. T. Ház! A kormányzat politikai működésének bírálatában a másik rendkívül nagyfontosságú területre, a szociális problémák megoldásának területére kívánok egészen röviden kitérni. 1938 őszén boldog örömmel öleltük keblünkre a hazatérő felvidéki magyarságot (Egy hang a szélsőbaloldalon: Tostot kivéve!) és valamennyien úgy éreztük, közvélemény volt az országban, hogy az a friss szellem, amelyet a felvidéki magyarság hordom, új életet indit és gerjeszt itt. 1939 nyarán a belügyminiszter úrhoz intézett felszólalásomban tisztelettel megkérdeztem, r hogy mikor fogja a belügyi kormányzat végre az unifikáeiót a szociális élet minden vonalán elvégezni, és még ma is, 1941 derekán is az a kettősség érvényes Magyarországon, hogy a hazatért Felvidék magyar községeiben az agrármunkásság élvezi természetszerűleg a szocális biztosításnak mindazokat a jótéteményeit, amelyeket korábban megkapott, és tőle egy kőhajításnyira, az anyaországban lévő magyar községek mezőgazdasági munkássága változatlanul a teljes ellátatlanság, a szociális gondozatlanság útját járja. Nem borzasztó, hogy a trianoni határ még mindezideig szociális elmaradottságunknak láthatatlan, de nagyon is fájó határvonala maradt? (Maróthy Károly: Megdöbbentő!) Ha a Kassa melletti magyar birtokososztálynak nem jut eszébe kérni, — sőt tiltakoznék az ellen — hogy azokat a terheket, amelyekkel az ő munkásságát a szociális biztosítás terén támogatja, tőle elvonják, — pedig most ugyanaz az árszínvonal ott és idehaza — kérdezem, miért nem lehet az anyaországban is ugyanazon a módon vagy pedig f okosabb megoldással mezőgazdasági munkásságunk, a , magyar fajta legnagyobb rezervoárjának szociális életét rendezni? A kötelességek és a jogok egyformán járnak. Ha a magyar parasztság és munkásság mindig- megteszi kötelessé^ gét nemzetéhez és fajtájához hűen, ha vérét áldozza, amikor a haza hívja, akkor nekünk kötelességünk neki igazságot szolgáltatni. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) 18