Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.
Ülésnapok - 1939-167
Az országgyűlés képviselőházának 167. után anyagi erejénél fogva tömegesen látogatta az egyetemeket, számarányához képest jóval több diplomát szerzett, mint a magyar ifjúság, nemcsak kulturális kérdés volt, hanem súlyos gazdasági kérdés is, mert ezzel nemcsak művelődési szempontból, hanem gazdaságilag is sokkal előnyösebb helyzetbe került a leszegényedett keresztény magyar ifjúságnál. Ha az ember a gazdasági vonalon keresztül nézi azt, hogy ez az ifjúság és ennek következtében a magyar nemzet hogyan gyengült, akkor egészen természetes, hogy "meg kell találnia annak a módját is, hogy segíthetünk ezen a helyzeten, hogyan indítsuk el a keresztény magyar ifjúságot azon az úton, amelyen haladva azután megtalálja a maga életlehetőségét, s egyúttal biztosítani tudja a nemzet számára az egészséges utánpótlást. Védekezni kell, ez egészen természetes. Most térek vissza, oda, ahonnan kiindultam, a »hogyan?« kérdésre. Ebben a tekintetben nekünk, magyar nemzeti szocialistáknak egyetlen feleletünk van, a teljes aszemitizmus, a teljes zsidótlanítás. Elsősorban is a legfelsőbb oktatásnál kell mindezeket figyelembe venni. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak az egyetemi oktatásnál vezessük be ezt az eljárási módot, hanem érvényesítenünk kell a numerus clausust a nevelés, az oktatás minden egyes vonalán, minden egyes őrhelyén végig, mert ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor olyan eredményes munkát végzünk, amely minden körülmények között biztosítani tudja a nemzet egészséges fejlődését és ennek következtében fennmaradását is. Ebben a tekintetben én nem látom megnyugvással a kormány felfogását, nem bízom abban, hogy ezt az egészséges zsidótlanító eljárást a kormányzat végre tudja hajtani, Nem tudok pedig megnyugodni azért, mert a miniszterelnök úr részéről legutóbbi beszéde kapcsán a zsidókérdés megoldásával kapcsolatban olyan kijelentés hangzott el, hogy a zsidókérdés megoldása európai kérdés. Elismerem, hogy vannak az ország szellemi és gazdasági életében olyan kérdések, amelyek európai rendezést várnak, de szeretnék a miniszterelnök úrtól magyarázatot kérni arravonatkozólag, mennyiben európai kérdés az egyetemek zsi dótlanítása, mennyiben európai kérdés és mennyiben veszélyeztetné ezzel kapcsolatban a magyarság érdekeit az, ha máról-holnapra kimondanánk, hogy zsidó pedig a. magyar egyetemen vagy főiskolán nem tanulhat, vájjon mennyiben veszélyeztetné Magyarország érdekeit az a kijelentés, amely határozottan kimondaná, hogy: összes zsidó kollégáimat pedig az egyetemekről törvényes rendelkezések alapján kitiltom. (Hehjeslés a szélsőbaloldalon.) Ha ez európai rendezésre vár, akkor sajnálattal tudomásul kell vennünk azt, hogy ta Ián az ő távozása és a kormány távozása is európai rendezéstől függ, amit nem nagyon óhajtanék. Minthogy nem látom a biztosítékát annak, hogy ettől a kormányzattól az elmondottak szerint tényleg a gyakorlati élet által parancsolt megoldásokat kaphatiuk, minthogy a javaslat sem oldja meg a bennefoglalt kérdéseket úgy, ahogy azt az élet parancsolja, és minthogy teljes bizalmatlansáíggal vagyok a kormányzattal szemben, a javaslatot űsry pártom, mint a magam nevében nem fogadhatom el. (Éljenzés és taps a. szélsőbaloldalon. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 ? ülése 19 UO december. 11-én, szerdán. b7 Mocsáry Ödön jegyző: Donáth György! Donáth György: T. Ház! Nagy érdeklődéssel hallgattam Kapcsányi László igen t. képviselőtársam felszólalását. Meg kell állapítanom, hogy beszédének első felében, amelyben szigorúan véve a törvényjavaslatot birálta, felszólalása tárgyilagos volt. (Meskó Zoltán: A másodikban nem? — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A többi is!) A második részre nem szándékozom észrevételt tenni, mert ez — szorosabban véve — nem foglalkozott a javaslattal. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon. — Rapcsányi László közbeszól.) Elnök: Kapcsányi képviselő úr most fejezte be beszédét, egy kicsit megszüntethetné közbeszólásait. (Derültség.) Donáth György: A törvényjavaslat érdemi része tulajdonképpen két kérdéssel foglalkozik. Az egyik az, hogy szükséges-e az egyetemi és főiskolai felvételek tekintetben bizonyos rendszert teremteni, igen vagy nem, és kire bízzuk ennek a rendszernek megteremtését, másodszor pedig, hogy kire bízzuk az egyetemi és főiskolai diákszervezetek felügyeletét. A törvényjavaslat érdemi része tulajdonképpen kizárólag erre a ikét kérdésire vonatkozik és éppen azért ezeknek részletes tárgyalása során leszek bátor Kapcsányi igen t, képviselőtársamnak ezzel kapcsolatos megjegyzéseire egynéhány ellenészrevételt tenni. A törvényjavaslat 1. §-a foglalkozik ezzel a kérdéssel, amelyre bátor voltam célzást tenni, hogy egyrészt az egyetemi és főiskolai intézetek befogadóképességének megfelelően, másrészt pedig az illető tudományszakkal kapcsolatban előreláthatóan felmerülő értelmiségi munkaerőszükségletnek megfelelően állapíttassák meg az egyetemi hallgatók felvétele. T. Képviselőház! Azt hiszem, hogy különösen ami az első részt illeti, hogy az egyetemi és főiskolai intézetek befogadóképességéhez kell alkalmazni a létszámot, ez olyan természetes dolog, amelynek tekintetében vita egyáltalában nem lehet. Ez egészen magától értetődő technikai részletkérdés. A másik pont, amikor azt mondja, hogy meg kell állapítani azt a szükségletet, amely bizonyos pályákon fel fog lépni, már tovább megy. Kapcsányi igen t. képviselőtársam mindjárt meg is kérdezte, vájjon áll-e a kormányzat rendelkezésére adat arra vonatkozóan, hogy ilyen téren a jövőben milyen szükséglet fog mutatkozni. Emlékszem arra, hogy ezelőtt körülbelül hét esztendővel még boldogult Gömbös Gyula kormányzása idején, de a jelenlegi kultuszminiszter úr akkori kultuszkormányzása idején ez a kérdés már egyszer ugyanilyen konkrét formában felmerült és foglalkozott vele a központi statisztikai hivatal és a kultuszminisztérium is. Magától értetődik, hogy ennek a szükségletnek megállapítása nem lehet egyedül a kultuszminisztérium feladata, mert hiszen külömösen a gazdasági pályákon, de más értelmiségi pályákon is a szükségletet egy minisztérium keretében megállapítani szinte lehetetlen, de másrészt — és legyen szabad ezt mint volt statisztikusnak megállapítanom — majdnem kizártnak tartom, hogy ezt tárgyilagosan, adatszerűen megfogni alig lehet. Ez úgyszólván lehetetlen. Ha ezt megpróbáljuk, inkább csak valamilyen delphi-i jóslás születik meg arra vonatkozóan, vájjon öt-hat év múlva milyen lesz pontosan ezen a téren a szükséglet. Természetes azonban, hogy az egyes pályákon működők számának alakulásából kétségtelenül lehet és kell is bizonyos konzekvenciákat le-