Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

Az országgyűlés képviselőházának 167, ülése 19 UO december 11-én, szerdán. 59 mind jellegénél fogva. A fegyelmi jog a közszolgálatig jog körébe tartozó jogintézmény. A közvélemény általában nem is fűz olyan súlyos erkölcsi következményeket a fegyelmi ítélethez, mint a büntető ítélethez. Azt t hiszem, ebben egyetértünk és ebben nem tévedek. Ismerem a közvéleményt, tudom az emberek felfogását; nem mondom, hogy kivételesen nagyon nagy súlyú fegyelmi büntetésekhez nem fűznek ilyen erkölcsi következtetéseket, de ott rendesen egy bűncselekmény is van a háttérben, (Úgy van! Ügy van! r « jobboldalon.) és nem annyira a fegyelmi ítéletet kifogásolják, mint inkább azt ítélik el, hogy az illető bűncselekményt követett el. (XJQÍU van! Ügy van! a jobboldalon.) 'Másodszor a fegyelmi ítélethez a jogszabályok sem fűznek olyan különleges következményeket, mint amilyenek a büntető ítéletekhez fűznek. Van egypár jogikövetkezmény — ezek között egy elég súlyos is, nevezetesen a hivatalvesztésre szóló ítéletnek az a joghatálya, hogy nem lehet többé közalkalmazott, — vámnak azután könnyebbek, például ^ az előlépéshől való kirekesztés bizonyos határidőre, de akár könnyűek, alkar súlyosak, kétségtelen, hogy ezek a rendelkezések mind kizárólag köz szolgálati, érdeket védenek, ennélfogva egy általános rehabilitációval hozzányúlni ezek hez a közszolgálati érdekekhez nem voln» helyes, nem volna célszerű és igen-igen kellemetlen következményekkel járhatna. Igaza van azonban Vaczy György igen t. kép'viselőtársamnak is, hogy ezzel nem lehet • ezt a kérdést elintézettnek^ tekinteni, mert éppen a hivatalvesztésre szóló ítéletnek előbb említett joghatálya gondolkodóba kell, hogy ejtsen és emberi' dolog valahogyan megoldást találni arra, hogy azért végleg ne legyen kirekesztve a közszolgálatból az így fegyelmileg elítélt. Természetesen bizonyos nagyon pontosan és még ennél is szigorúbban meghatározandó feltételek fennforgása esetén, de nagyon helyesen méltóztatott arra is rámutatni, vagy legalább is nem ellenezni azt, hogy ez B

r kérdés másutt nyerjen szabályozást, amint méltóztatott mondani, a fegyelmi jog kodifikálásával kapcsolatosan. Én ezt az álláspontot helyeslem, magam is azon az állásponton vagyok, hogy a fegyelmi ítéletnek ebben a krassz esetében kellene valamilyen rehabilitációnak helyt adni, de nem ebben a javaslatban, hanem egészen külön feltételek, egészen külön eljárás r mellett egy más. tisztán közszolgálati kérdéseiket tárgyaló törvényben. (Egy hana a jobboldalon: És w«s kautélákkal!) Tornyos György igen t. képviselőtársam a 20. §. (2) bekezdését kiegészíteni kívánná azzal, hogy olyan kisebb súlyú esetekben, amelyekben a javaslat 1. §-ának 2. pontja szerint a bíróság már előzetesen is mentesíthet, a korábban elkövetett bűncselekményekre , nézve is egy ilyen rövid, egyszerűsített eljárással mondja ki a bíró azt, hogy rehabilitál, vagyis ne kelljen a 9. §. szerinti normális eljárást befejezni. Én megértem a gondolatot, egyfelől arra méltóztatik célozni, hogy ezzel a bíróságoknál bizonyos munkamegtakarítást lehetne elérni, másodszor pedig valószínűleg arra is méltóztatott gondolni, hogy ilyen ügyek tömegesen lesznek és valószínűleg sokan jelentkeznek egyszerre, ha tehát nem lehet az ügyeket hirtelen letárgyalni, akkor sokáig fognak várakozni és ez bizonyos nyugtalanságot is fog okozni. Elismerem, hogy ez így van és mégis azt mondóm, hogy nem sok jelentősége volna annak, ha kimondanók a 9. §-nak ezekben az esetekben való mellőzését, mert azért mégis csak a bírónak kellene megállapítani azt, hogy vájjon ez olyan eset-e, amelyre ő, ha most ítélne, alkalmazná az 1. §. (2) be-kezdését — ugye, ez így van — mert anélkül, hogy ezt megállapítsa, nem tudna utólagosan, visszamenőleg rehabilitálni, miután pedig ia megállapításhoz kell neki a teljes tényállás, most már aztán egészen mindegy, hogy ezt a 9. § szerinti eljárással csinálj a-e, vagy valamilyen rövidített eljárással, mert — ezt ugyan senki sem említette, de azt hiszem, mindenki helyeslőleg veszi tudomásul — éppen a 9, § olyan leegyszerűsített eljárást állapít meg, amely olyan rövid lehet, amilyen röviden a bíró el tudja intézni, ahogyan neki tetszik, mert formákhoz nincs kötve. Azt hiszem, felesleges volna ezt a kiegészítést belevenni. Bródy Ernő igen t, képviselőtársam kifogásolja az 1. §. (3) bekezdését és azt mondja, hogy a közigazgatási hatóság egyszerűen félreteszi ebben az esetben a bíróság határozatát. Az igaz, hogy végeredményben annyit jelent, hogy félreteheti, de ez nem önkényes félretevése a bíróság határozatának, hanem a törvény ad erre jogot éspedig okkal ad jogot annak a közigazgatási hatóságnak, hogy amikor a már előbb említett szakmai megbízhatóság szempontjából kell elbírálnia azt, hogy az az ember, aki kérelmez valamely ilyen különleges megbízhatóságot igénylő iparjogosítványt, alkalmas-e speciel enuek a különleges megbízhatóságot kívánó iparnak a gyakorlására, akkor annak a miniszternek, illetőleg az alája rendelt illetékes hatóságnak joga legyen figyelembe nem venni azt, hiogy a bíróság az 1. §. 2. pontja alapján mentesítette az illetőt. En azt hiszem, az logikus, hogy ezt a jogot mag kellett adni a közigazgatási hatóságnak. Másrészről nem áll fenn az az élesen, kiemelt ellentét, amelyet fel méltóztatott állítani a közigazgatási hatáság intézkedése és egy bírói határozat között. Ha ez a bírói határozatnak olyan önkényes negligálása volna, akkor talán lehetne szót emelni, de ez teljesen megokolt olyan félretétele vagy mondjuk figyelembe nem vétele a bírói határozatnak, amelyre egyenesen a törvény ad jogot a közigazgatási hatóságnak és ez nem jelent annyit, hogy ebben az esetben a közigazgatási hatóság felülbírálja a bíróság határozatát. Az illetékfizetésre vonatkozóan már bátor voltam válaszolni. Az, hogy a kérelmet a házastárs és a felvagy lemenő rokon is beadhassa, azt hiszem, ha meg méltóztatik fontolni, teljesen felesleges volna ebben a konstrukcióban és rögtön inegmondom, hogy miért. Amíg maga az elítélt él, addig természetesen nem lehet tőle elvonni azt a jogot, hogy ő maga rendelkezzék a saját személye felett és ő maga döntse el azt, hogy akar-e rehabilitációt kérni, igen vagy nem. Ha pedig az elítélt meghalt, akkor bizonyos érzelmi szempontból merül fel ez a kérdés, hogy úgy mondjam, az embernek úgy magától jön, hogy hát akkor persze az özvegye és a gyermekei kérjék, igen, de mit kérjenek. Itt nem arról van szó, — amint nagyon helyesen fejtették ki már előttem is többen a felszólaló urak közül — hogy az elítéltet a társadalom rehabilitálja és hogy most a társadalom előtt makulátlan emberként állítsuk oda, hanem tisztán arról van szó, hogy elhárítsuk azokat a káros jogkövetkezményeket, amelyek neki, szegény halottnak egész életén át megnehezi-